Amikor a mesterséges intelligencia jövőjéről beszélünk, leggyakrabban azt kérdezzük, mire lesz még képes. Martin Jan Stránský egy másik kérdést tesz fel. Lesz-e elég pénzünk és energiánk ahhoz, hogy mindazt felépítsük és működtessük, amit most tervezünk?
A neurológus, orvos és egyetemi oktató évtizedek óta az emberi agy működésével foglalkozik. Az emberi elme tündöklése és bukása című könyve most jelent meg magyarul a Libri Kiadó gondozásában, a Brain Bar Books sorozat egyik első köteteként. Stránskýt elsősorban az érdekli, hogyan változtatja meg a technológia az emberi gondolkodást, de amikor Budapesten beszélgettünk, az AI kapcsán nemcsak neurológiai problémákról beszélt.
Szerinte ugyanis a mesterséges intelligencia jelenlegi formájának egyik legnagyobb problémája sokkal prózaibb. A rendszer működtetéséhez szükséges pénz és erőforrások mennyisége.
– Azt mondod, hogy a mesterséges intelligencia a jelenlegi formájában fenntarthatatlan. Miért?
– Elsősorban két okból. El fog fogyni a pénz, és el fog fogyni az energia, illetve az erőforrás.
Nézd meg, mi történik az adatközpontokkal. Az Egyesült Államoknak a következő évben 5200 adatközpontra lenne szüksége. Körülbelül kétezerre vannak szerződések, és ezek közül is csak nagyon kevés épült meg. Miért? Mert nincs elég pénz, nincs elég chip, nincs elég alapanyag, és nincs elég ember ahhoz, hogy megépítsék őket. És aztán ott van az energia. Mennyi energiára lesz szükség mindehhez? De a legnagyobb probléma szerintem a pénz. Az AI egyetlen okból van itt: azért, hogy pénzt termeljen a befektetőinek.
– Ha éppen a pénz lehet az egyik korlát, miért áramlik mégis ennyi tőke az AI-ba?
– Mert a befektetők all in mentek. Olyan ez, mint a póker. Minden zsetonjukat egyetlen leosztásra tették fel. Nem lesz második leosztás. És valójában csak hét-nyolc nagy AI-cég ül ennél az asztalnál. Mi mindannyian egy másik szobában vagyunk, és onnan nézzük, mi történik. Ők pedig már mindent feltettek erre.
– Közben maguk az AI-iparág vezetői is beszélnek a technológia veszélyeiről. Ez nem ellentmondás?
– Dehogynem. És ez nem is új. Sam Altman, Elon Musk és mások már évekkel ezelőtt aláírtak olyan felhívásokat, amelyekben arra figyelmeztettek, hogy a mesterséges intelligencia akár az emberiség számára is egzisztenciális fenyegetést jelenthet. Tehát miközben építik ezt a technológiát, azt is mondják nekünk, hogy veszélyes lehet.
– Ha ezt ők maguk is így gondolják, miért nem lassítanak?
– Mert lassítani annyit jelent, mint veszíteni. Ez benne a képmutatás. Azok az emberek, akik előállítják a terméket, figyelmeztetnek bennünket arra, hogy a termék veszélyes, de nem fognak lassítani. Mert ha lassítasz, elveszíted a versenyt. Visszatérve a póker hasonlathoz. Ha ezt csinálnák, az valójában azt jelentené, hogy bedobják a lapjaikat. Ezért nem hiszek abban, hogy ez az iparág saját magát fogja szabályozni.
– Akkor ezt az államoknak kellene megtenniük?
– A kormányzati szabályozásnak is megvannak a maga korlátai. Kínában például más szabályok vannak. De a kínaiak ugyanúgy aggódnak a mesterséges intelligencia miatt, mint mi. Csak ők – ahogy én fogalmazok – egy „hangyakultúrában” élnek, ezért elsősorban attól tartanak, hogy az AI mit tehet a politikai rendszerükkel. Nem attól, hogy mit tesz az elméjükkel vagy a gondolkodási képességeikkel.
Arra kérem önt, az olvasóit és mindenki mást, írják meg nekem, ha látnak egy másik forgatókönyvet. Olyat, amelyben mindez nem valamilyen drámai összeomláson vagy újrakezdésen keresztül ér véget.
– Mi történik az emberekkel mindeközben?
– A legtöbb ember ma abban a helyzetben van, hogy egyre többet csinál, de egyre kevesebbet ért. Ennek az egyik oka az információs túlterhelés. Folyamatosan gyártunk valamit, továbbküldünk valamit, reagálunk valamire. Csak digitális iszapot termelünk, és dobáljuk kifelé.
És közben a modern társadalomban eltorzult az is, ahogyan a sikert meghatározzuk. A sikert ma nagyon gyakran a mennyiséggel, a nézettséggel azonosítjuk, nem a kompetenciával vagy a valódi intelligenciával. Vannak emberek, akiket rendkívül sikeresnek tartunk, miközben morálisan kifogásolható dolgokat tesznek, vagy intellektuálisan egyáltalán nem különlegesek. De rengeteg követőjük van. És emiatt nagyobb érvényességet tulajdonítunk nekik, mint mondjuk egy professzornak, aki egy új antibiotikumon dolgozik.
– Vagyis a digitális világban rossz dolgokat mérünk?
– Ma nagyon sokszor csak egy lépésben gondolkodunk. Én ezt „one-step thinkingnek” hívom. Reflexszerű gondolkodásnak. Feltesznek egy kérdést, és rögtön válaszolunk rá. De nem kérdezzük meg, miért éppen ezt a kérdést tették fel. Mi van a kérdés mögött? Mi történik, ha még egy lépéssel továbbmegyünk? Én általában, ha feltesznek nekem egy kérdést, először visszakérdezek. Mindig van egy kérdés a kérdés mögött. És szerintem egyre kevesebben gondolkodnak így.
– Miért ennyire fontos ez?
– Mert a perspektíva megtartása valószínűleg az egyik legfontosabb dolog, amire emberként képesek vagyunk. Ehhez viszont használnunk kell az agyunknak azt a részét, amely lehetővé teszi, hogy ne csak gondolkodjunk, hanem elgondolkodjunk azon is, amin éppen gondoltunk.
Martin Jan Stránský neurológus, orvos, egyetemi oktató és szerző, aki évtizedek óta az emberi agy működésével foglalkozik. Munkájában a neurológiát evolúciós, társadalmi és filozófiai kérdésekkel kapcsolja össze, az utóbbi években pedig kiemelten vizsgálja a digitális technológiák emberi gondolkodásra gyakorolt hatását. Orvosként ma is praktizál, emellett kutat, ír és rendszeresen tart előadásokat. Az emberi elme tündöklése és bukása című könyve a Libri Kiadó gondozásában, a Brain Bar Books sorozat egyik első köteteként jelent meg magyarul.
