A Vízválasztó Mozgalom alapítója, elnöke. Ez a mozgalom a 2022-es nagy aszály után alakult. Hogyan látja, az idei nyár után is lehetne alakítani egy mozgalmat? És mi mindent értek el a megalakulásuk óta?
Balogh Péter: Most egy olyan mozgalom kellene már, ami a paradigmaváltás pszichológiai gátjait átjárhatóvá teszi. Eredményeink a sokat emlegetett paradigmaváltás tartalmasításában vannak, s hogy folyamatosan tartjuk a helyes irányt, ami a helyhez való igazítottságot jelenti. Három komoly szakmai konferencián és számtalan szakmai fórumon mutattuk be a Vízválasztó koncepciót, így a témával foglalkozók megismerhették, megismerhetik javasolt megoldásainkat.
És mi mindent szeretnének elérni?
B. P.: Azt, hogy megmeneküljön a víz-, élelem- és éghajlati biztonság Magyarországon. Ehhez az kell, hogy a szakigazgatást is áthassa az új szemlélet, vagyis megvalósuljon a paradigmaváltás. Hogy az új szemléleten új gyakorlatok szülessenek, hogy a tájhasználatot hozzáigazítsuk a vízborításhoz, vagyis a vízgazdálkodási és a mezőgazdasági művelési ágak és módok változtatását. Javasolt szakmai programunkat tíz pontban összegezve benyújtottuk a kormányzatnak még májusban. Már tavaly is, de idén még aktuálisabb.
Alapító nyilatkozatuk meglehetősen szűkszavú, bár kétségtelen, hogy lényegre törő, abban azt írják, hogy vízgazdálkodási vészhelyzet van, volt. Ha az ember, akár szűkebb pátriájában körül néz, ez látható, de önök, gazdálkodóként, mit értenek ezalatt.
B. P.: A vízvészhelyzet lényege, hogy rendszerszerű: a modern emberi hozzáállás és gyakorlat következményeként jött létre. Gazdálkodóként igazán testközelből érzékeljük, ellehetetlenül a növénytermesztés és az állattartás is. A hírek erről részletesen beszámolnak.
Kiemelt témájuk a vízvisszatartás, de hogyan tartsuk vissza a vizet és van-e elég belőle?
B. P.: Táji vízvisszatartásnak hívtuk már a 2022-es konferenciánkon, de ezt is félreértették ebben a régi-jelenlegi paradigmában, és a „vizet a tájba” programból „öntözővizet a csatornába a szántóföldemhez” program lett. A víz visszatartása akkor hatékony, ha nem statikus víztestek létrehozását, mesterséges tározók építését jelenti, hanem a víz természetes élettereinek újra vizesként való használatát, a vizek visszacsatolását a helyi vízkörforgásokba, a növényekbe. Tehát az állandó talajtakarás, és általában a felszínborítás rehabilitálása is vízgazdálkodási eszköz. Erre mondtuk, hogy a helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás. Helyre kell állítani a természet működését, mert az így megvalósuló vízműködés kell a mezőgazdasági termelés biztosításához is.
Összegző válaszom a „hogyan” kérdésre: nagyjából fordítva, mint ahogy eddig volt. A víz minél gyorsabb levezetésére építettek ki mindent, most minél gyorsabban a lefolyás lassítása a feladat, amihez helyet kell biztosítani a tájhasználatunkban. Víz nincsen elég, de eddig még mindig voltak többletvizek, akár közvetlenül csapadék, akár a máshol leesett csapadék, tehát árhullámok formájában. Ezeknek a tájba való vezetését kell megoldani.
Bár a csapadék mennyisége nem változik, az eloszlása igen, és ha jön az áldás, akkor vagy rombol vagy ahogy jött, már megy is. Erre van valami megoldásuk?
B. P.: Egyrészt a statisztikák 2020 óta drasztikus változást mutatnak, immár a csapadék, illetve a folyókon beérkező víz mennyisége is csökken, és az egyre kevesebbet egyre ritkábban esik. Még a szélsőségek növekedésére is megoldás a tájak vízpuffer-kapacitásának növelése. Tehát a tájaink természetes, eredendő vízbefogadó részeit kell úgy használni, hogy a víz ne kárt okozzon, hanem hasznot.
Szükséges a lefolyás lassítása, a tájba-vezetési potenciál biztosítása, és a hely, ahol a vizet választjuk, nem pedig üldözzük. Tájhasználatváltás a kulcsszó, az ártéri szintek ártérként való használata, a szántó helyett. A szántás kiüldözte a vizeket a tájainkból, a gyepek be tudnák fogadni a többletvizeket, a vízborítással megindul a szukcesszió, az erdősítésnek is jó terepe az ártér, szemben mondjuk a faültetvények által is kiszárított homokos hátságainkkal.
Hol kellene elkezdeni az Önök által szorgalmazott munkát, feladatokat?
B. P.: Megintcsak a tízpontos Vízválasztó cselekvési tervre utalok, abban lépésenként megfogalmaztuk a teendőket. Kezdeni a politikai akarat kinyilvánításával kell, s ez most az új vízgazdálkodási rendelet kihirdetésével megtörtént. Rendet kell teremteni először a fejekben, aztán a jogszabályokban, s ezek által a tájhasználatban. A földrajzi térben és a vízháztartási mérlegben megvan a víz helye, csak az emberek tudatában, megszokottságaiban, szabályzókban nincs még a helyén. Paradox állapot, de egy ilyen aszály után is, ha esne az eső, vagy jönne a máshol leesett eső, ami ugyebár az árvíz, nem tudna hasznosulni.
Sajnos téves az árvíz értelmezése is, mert ez helyesen szólva a csapadékhiányos területek legfontosabb erőforrása, az élő táj pulzáló szívverése. Vízhiány idején mindenki szereti a vizet, de amikor van, ahol van, s akinél van, annak is szeretnie kell, ahhoz, hogy a vízhiányt rendszerszerűen mérsékelni tudjuk.
Mennyire sikerül(t) átültetni a gyakorlatba az elképzeléseiket?
B. P.: Tipikusan szakpolitikai szint a Vízválasztó koncepció, tehát állami hatáskör. A gyakorlatba ültetés itt a közbeszédbe való megjelenés, a szakmai fórumokon való elfogadottság, a társadalmi igény és a politikai szándék megnyilvánulása. Lehet mondani, hogy haladunk, de azt is, hogy indokolt a türelmetlenségünk. A Vízválasztó koncepcióval illeszkedő mezőgazdasági gyakorlatok is terjednek, úgy mint regeneratív mezőgazdaság, agroökológiai módszertanok, és a kisvízfolyások vízőrzésére komoly társadalmi mozgalom szerveződött.
Mi az, ami leginkább akadályozza a természetszerű vagy tájszemléletű vízgazdálkodás terjedését?
B. P.: Ma az egész rendszer a vízgyarmatosításra épült. Amikor ezen belül maradnak a vízhasználók, azt a vízlopások szóval lehet összefoglalni. A jelenlegi gazdálkodás jellemzően szembemegy a tájak eredendő működésével, lényegében az eredendő működésből lopja ki a vizet az ellenműködő gazdasági gyakorlat vízigényének kielégítésére. Ezt lehet legálisan, minthogy erre épült ki a rendszer, a felszíni vizek és a felszínalattiak használatát is beleértve. De most már illegálisan is, amikor a készletek elhasználódtak, a megújulásukat megakadályozta az tájak iparszerű működtetése, és megindult a vízháború. Nem igény alapján kellene számolni, hanem a tájműködést helyreállítani, vagyis az összes vizet, ami elérhető, ki- vagy ha tetszik bevezetni a tájakba, a túlfolyási potenciál megtartása mellett.
És a politika? A döntéshozók mennyire fogékonyak az elképzeléseikre?
B. P.: Egyértelmű nyitottságot érzékelünk a minisztériumok szintjén. Az Élő Környezetért Felelős Minisztériumban a víz- és klíma államtitkárság ezt a korszerű álláspontot képviseli, és az agrárgazdaságért felelős miniszter úr is pozitívan válaszolt. Bár a helytelen használatok kártalanítása és a szántóföldi öntözés támogatása megmaradt, ami még mindig jelzi a 19. századi romantikus illúziók el nem engedését. Továbbá kérdés, hogy a szakemberek szemlélete és a gazdaságfilozófia általában mennyire hajlandó változni, mennyire hajlandó a környezetet élő szervezetként értelmezni, amely igyekszik fenntartani önmagát, és közben élelmet és minden más egyebet termel. Jelenleg még a technokrata szemlélet érvényesül, amiben gyarmatosítandó erőforráshalmazként értelmezik a természetet, és mindent az ember akar megoldani.
Hogy látja, mi minden kell ahhoz, hogy amit mondanak, az a gyakorlatban is megvalósuljon?
B. P.: Elsősorban az kell, hogy a köztudás-közértékrend fel- és elismerje: a szántó monokultúrás „gabonabánya” koncepciója, ami szembe megy a valósággal, az romantikus illúzió. És a tájak vizesítése, az árasztásokhoz igazított mezőgazdálkodás lenne a realitás, ami felé haladni kellene. Nyilván ezt kéne segítse a szabályozási, támogatási környezet, ami megteremtené a kötelezőséget és a gazdasági érdekeltséget.
Már nyilvánvaló, hogy átalakul a mezőgazdaság. Ön milyen irányt lát, ha lesz víz és milyet, ha nem lesz? Azaz milyen utak állnak a magyar agrárium előtt?
B. P.: Ha nem tudnak kijutni, illetve a tájban maradni a vizek – amik elérhetők, és amikor és ahol elérhetők –, úgy továbbhaladunk a kiszárítás felé, ami a mezőgazdaság és az éghajlati biztonságunk teljes összeomlása. Igazából egyetlen menekülési útvonal van, és ez a teljes szerkezetváltás. Tehát a szántóföldi monokultúra helyett a regeneratív gazdálkodás – legeltetéssel, természetszerű használatokkal, a tájműködés rehabilitációjával. A mezőgazdaság elsődleges terméke a táj, ami alatt tájműködést értünk, ennek csak látványvetülete a tájkép, és része az éghajlat, a talaj, termelékenység stb. A tájműködés tudja gazdaságosan termelni az egészséges élelmet, erre kell áttérni az ipari nyersanyagtermelésről.
Nem lehet mindenütt fokgazdálkodást vagy ártéri tájgazdálkodást folytatni. Ahol erre nincs mód ott milyen megoldást javasol?
B. P.: Elvileg hazánk területének negyede elérhető a folyók által, nyilván gravitációsan – ami ugyancsak nincs benne a köztudatban. Ez pedig a mezőgazdasági területek fele, és beleértendők a dombvidékek völgytalpai is. Az ilyen helyeken lehet „ártériesíteni” a gazdálkodást, de bárhol máshol is lehet tájgazdálkodni. Vagyis a helyi táj eredendő, tehát létéből fakadó működéséhez igazodóan, azt támogatandóan gazdálkodni. Ezt a szemléletváltást kell megugrani az életben maradáshoz, de ha ez így túl filozofikus, akkor azt mondom, hogy a regeneratív gyakorlatokat javasoljuk, a permakultúra, agroökológia elveit és gyakorlatait.
Az öntözésről egyénként mi a véleménye?
B. P.: Csakis a kertészeti kultúrák fenntartására szabadna korlátozni az öntözéses vízpótlást, mivel a szántóföldi öntözés több szempontból is káros. A felszíni vizek elvezetése által jött létre a szántó monokultúra, teljesen idétlen a mesterséges vízpótlásáról beszélni. A tájak feltöltésével, tehát a medrek, völgytalpak vizesítésével, növényesítésével kell növelni a vízpotenciált és ezáltal megszüntetni az öntözési igényt, illetve ehhez igazítani a termelést. Globális tapasztalat, hogy a félszáraz terület öntözése a kiszáradásukhoz vezet. E kérdéshez általában javaslom a Vízválasztó Tanácsunk talajtani szakértője, Dobos Endre, a Magyar Talajtani Társaság elnökének tanításait.
Beszélgetésünk előtt részt vett a Gyüttment Találkozón. Mi a véleménye, az ottani emberek és szemléletük, szemléletmódjuk képes lesz legalább valami változást elindítani?
B. P.: Egyértelműen mutatja a jelenlegi polikrízis, hogy az eddigi rendszer megbukott. Lehet ezt nem észrevenni, de az romantikus illúziókergetés. A megoldáshoz új, a mostanihoz képest alternatív megoldások és szemlélet kell. Azt gondolom, hogy a Gyüttment összejövetel ilyen emberek, szándékok és tudások találkozója, tehát igenis előremutató. A megszokott értékrendhez képest persze lehet ez furcsa, de az lenne a furcsa, ha most nem lennénk nyitottak a változtatásokra.
