Ma Magyarországon a legnagyobb probléma az, hogy szűkül a hozzáférés az egészségügyi ellátáshoz. Egyre kevésbé érvényesül az, hogy a biztosítottak a megfelelő időben, a megfelelő ellátáshoz jussanak. Egyre több beteg hónapokat, éveket vár, miközben az állapota romlik, sokan pedig soha nem kapják meg a szükséges beavatkozást.
Ennek oka kettős. Egyrészt nincs elég háziorvos, több szakterületen is kritikus a szakorvoshiány. Sok kórházban nincs elegendő asszisztens sem. Másrészt megszűnt a motiváció. A hálapénz kivezetése és az orvosi béremelés szükséges lépés volt, de a rendszerből eltűnt az ösztönzés a többletteljesítményre.
„A legtöbben elvégzik a kötelező penzumot, de sokan a betegeket - ahol csak lehet - a magánellátás felé terelik, hiszen ott a bevétel többszöröse az állami órabérnek. Ez lassítja az állami ellátást, a várólisták nőnek, és egyre több beteg nem kap időben segítséget” - összegzi a magyar egészségügy helyzetét Rásky László, az Orvostechnikai Szövetség főtitkára
Dr. Kincses Gyula, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) előző elnöke mindezek mellett azt hangsúlyozza, hogy a korszerű igényekhez képest túlméretetett kórházi rendszerben, ilyen humánerőforrással, ilyen megbecsültséggel, ennyi pénzből az egészségügy nem működtethető. Szerinte mindent elmond a ma uralkodó helyzetről, hogy elbocsátották a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) éléről azt a szakembert, aki több évtizede, kormányciklusoktól függetlenül mindvégig abszolút szakmai alapokon vezette az ágazat fő kifizető helyét. Csak azért, mert kiállt a szakmai meggyőződése mellett.
Soós Adrianna, a Független Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének elnöke szerint, a betegeket úgy kell ellátni, hogy nincs elegendő, megfelelő kötszer, gyógyszer, fertőtlenítő. Ráadásul egy szakdolgozó, vagy orvos nagyjából 25-40 százalékkal többet dolgozik, mint a nemzetgazdaság bármely más munkavállalója. Így aztán a szakember szerint nem lehet meglepő, hogy a beteg kiégett és fásult dolgozókkal találkozik.
Ezt teszi a körte az egészségünkért
Kincses Gyula szerint mára szinte naponta dőlnek ki a csontvázak a szekrényből. Mindez egy olyan rendszerből, amelyet soha nem látott rendőri szigorral felügyelnek és ahol már a nyilatkozatot is csak központi engedéllyel lehet tenni. Korábban is előfordultak zavarok egyes intézményekben, de nem ilyen tömegesen.
Amikor viszont az egész rendszer roskadozik, bürokratikus beszerzésekkel, a helyi autonómia teljes hiányával, folyamatos belügyi ellenőrzésekkel egyszerűen nem lehet összetartani. Újra és újra a felszínre kerülnek a működés súlyos hibái, amelyeket már azok az elhivatott orvosok és szakdolgozók sem képesek ellensúlyozni, akiknek munkája nélkül rég összeomlott volna a betegellátás.
Megbecsülés és szakmai munka feltételei gyakorlatilag sehol sem adottak. A kompetenciák rendezetlensége önmagában is rengeteg plusz terhet jelent, és közben folyamatosan romlik az orvos-beteg közötti bizalom, széthullanak a kollégák közötti kapcsolatok, lazul az ellátórendszer belső rendje. Ez már kívülről is egyre nyilvánvalóbb.
A MOK előző elnöke szerint az egyik legsúlyosabb probléma, hogy a NEAK költségvetése nem éri el az egészségügyre szánt állami források fél százalékát sem, miközben 3000 milliárd forint elköltéséről hoz döntéseket. Minimum 2-3 százalékra volna szükség ahhoz, hogy olyan szakmai apparátus működhessen, amely képes ellátni egy ekkora rendszer irányítását.
Jelenleg szinte nincsenek valódi szakmai ellenőrzések, leginkább csak a csalások kiszűrése és a büntetés a cél. Ennél is nagyobb gond, hogy alig történik előrelépés az alapellátás megerősítése felé, továbbra is mindent a kórházaktól várunk. Az egészségtudatosság szinte sehol nincs.
A köz- és a magánellátás viszonya is rendezetlen. A magánszolgáltatás szerepe az lenne, hogy egy-egy konkrét problémát megoldjon. Ma ellenben a szükségletek kielégítésére szolgál, nem egy fizetőképes réteg igényeire. Ugyanakkor erőforrást, pénzt, szakembert szív el az állami rendszertől.
Kincses Gyula szerint a kormányzati kommunikáció büszkén beszél a várható élettartam és az egészségben eltöltött évek növekedéséről, ami igaz is. Csakhogy ez világtrend, az orvostudomány, a technológia és a gyógyszeres kezelések fejlődésének eredménye. Arról viszont hallgat a rendszer, hogy Magyarországon a nemzetközi összehasonlításban kiemelkedően magas a jobb gyógyítással elkerülhető halálesetek száma.
Ez a szám ma csaknem háromszorosa az OECD-átlagnak. Míg nálunk 100 ezer emberre 233 ilyen haláleset jut, addig a fejlettebb országokban ennek harmada. Évente mintegy 23 ezer embert veszítünk el idő előtt vagy azért, mert nem jut időben megfelelő ellátáshoz vagy mert a rendelkezésre álló technika, kezelés kevésbé korszerű.
A „jobb gyógyítással elkerülhető haláleset” azt jelenti: ezeknek az embereknek nem kellett volna meghalniuk, ha a betegségüket időben felismerik, ha bizonyítottan hatékony kezeléshez jutnak, és ha hozzáférnek az ellátáshoz. Ez nem keverendő össze a „megelőzhető halálozással”, ami inkább az életmódbeli tényezőkhöz (dohányzás, egészségtelen táplálkozás, légszennyezés) és az átszűrtséghez kapcsolódik.
Magyarországon azonban a gyógyítással elkerülhető halálozás is rendkívül magas, és ez egyértelműen az egészségügyi rendszer hatékonyságának és hozzáférhetőségének hiányosságait tükrözi, különösen az időkritikus betegségek esetében. A területi különbségek is óriásiak. Egerben például alig van szemész szakorvos, Zalaegerszegen pedig futószalagon végzik a szürkehályog-műtéteket. Ugyanaz az ország, ugyanaz a biztosítási rendszer - teljesen más esélyek.
Az eszközellátásban is komoly gondok vannak. Az állam nehezen engedi be az innovációt, mondván, nincsenek elég részletes adatok, amelyek bizonyítanák, hogy egy új technológia jobb ár-érték arányt képviselne, mint a régi. Ez a hozzáállás azonban gyakorlatilag megfojtja a fejlődést, és a betegek gyakran nem a legmodernebb módszerekkel kapnak ellátást. A gyógyászati segédeszköz ellátás pedig különösen mostohagyermek. Évente közel egymillió embert érint, a többségük életvégi állapotban van, mégsem tartja az állam prioritásnak a fejlesztést.
2022-ben indult egy vizsgálatsorozat, amely több orvost és cégvezetőt vádolt meg visszaéléssel. A botrány következményei drámaiak voltak: az ortopédcipő-ellátás például 2024-re 70%-kal kevesebb darabot tudott biztosítani a rászorulóknak, a támogatás-kiáramlás pedig 60%-kal esett vissza. 2025 első öt hónapjában a visszaesés még nagyobb, 73% volt a 2022-es adatokhoz képest. És ez nem pusztán szám – ez azt jelenti, hogy több tízezer ember ma már nem jut ahhoz a segédeszközhöz, ami a mindennapi életét tenné elviselhetőbbé”- hozza saját területének megdöbbentő adatait Rásky László az Orvostechnikai Szövetség főtitkára.
Hasonló a helyzet a kötszerellátásban is. A 2023-ban és 2024-ben bevezetett szigorítások - mint a fotódokumentációs kötelezettség, vagy a havi felírható mennyiség 20-ról 15 darabra csökkentése brutális visszaesést okoztak. A modern, kétrétegű habszivacs kötszerek használata 2022-ről 2024-re kevesebb, mint a felére csökkent. 2025 első öt hónapjában 65%-kal kevesebb ilyen kötszer jutott el a betegekhez, mint három évvel korábban. Mindez krónikus sebekkel, lassú gyógyulással és elkerülhető szenvedéssel jár.
A közös ezekben az esetekben, hogy a megszorító intézkedéseket szakmai egyeztetés nélkül vezették be azokat. Rövidtávon könnyű azt mondani, hogy nem sérült az ellátás, hosszabb távon azonban egyre több beteg marad ellátatlanul. És amikor egy rendszert nem az ellátás minősége, hanem a költségvetési sorok diktálnak, az emberi élet értéke elkerülhetetlenül háttérbe szorul. „A magyar egészségügy valódi, beteghez eljutó megoldásokra szorul. Ha ezeket nem találjuk meg, a következő, aki későn, vagy már sohasem jut kezeléshez, lehet, hogy épp a saját családunkból kerül ki.”- teszi hozzá a vezető.
„Nincs mit csodálkozni azon, ha a beteg ma azt látja, hogy a szakdolgozó csak rohan. Rohan, de már fél is, hogy megállítják, mert tudja, hogy arra már nincs idő. Vagyis pont az veszik el ebből a munkából, ami talán a legfontosabb: a betegekkel való bizalmi viszony.” – kezdi Soós Adrianna, a Független Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének elnöke.
Az elmúlt 15 évben 500 ezerrel nőtt a 60 év felettiek száma, az orvostechnológiai eljárások fejlődése miatt pedig sokkal időigényesebbek az ellátások, miközben a szakdolgozói létszám sem összetételében, sem számában nem tudott ehhez felzárkózni. Egyre több a beteg, az ellátást mind több túlmunkával kell valahogy megoldani, csakhogy ehhez sem rendes bérezés, sem valódi megbecsülés nem jár.
Ráadásul egyre kevésbé van lehetőség képzett szakemberekkel végezni a betegellátást, mert egyre nagyobb a segédápolók aránya, akik nem is végezhetnek valódi szakmai munkát. Az utánpótlás kétségbeejtő, hiszen a legutóbbi felvételizők fele nem ápolónak, hanem gyógytornásznak vagy dietetikusnak jelentkezett. És ha mindez nem lenne elég, hogy kollégáink átlagosan 25 százalékkal többet dolgoznak, mint bármely más ágazatban.
Nap, mint nap olyan súlyos hiányokkal kell szembenézniük, amelyek egy modern egészségügyben elképzelhetetlenek. Nem ritka a kötszer-, gyógyszer- és fertőtlenítőszerhiány, előfordul, hogy egy egyszerű lázmérő vagy vérnyomásmérő készülékből sincs elegendő, hogy hiányzik a kesztyű, a szappan, hogy hónapokig várnak a működő ultrahangfej cseréjére. Olyan alapvető eszközök is hiányoznak, amelyek nélkül a betegbiztonság kerül veszélybe”- mondja az elnök.
Ez a mindennapos küzdelem nemcsak a dolgozókat őrli fel, hanem a betegeket is kiszolgáltatottá teszi. A rendszer úgy működik, hogy a szakdolgozó saját kreativitására, ügyeskedésére, sokszor pedig pusztán az emberfeletti leleményességére van bízva, hogyan pótolja a hiányokat – miközben a beteg azt hiszi, ez a természetes. Pedig nem az. Ez egy állandó tűzoltás, amelyben egyre nehezebb megőrizni a hivatás méltóságát és a betegek biztonságát”- mondja Soós Adrianna.
