A szakemberek azt javasolják, hogy mindig műszaki üzletben vásároljunk érzékelőt, magyar nyelvű használati útmutatóval és tanúsítványokkal. A néhány ezer forintos, ismeretlen eredetű eszközök gyakran megbízhatatlanok. Fontos a karbantartás is: a detektorok többségének öt év a szavatossága, utána cserére szorulnak, és kétévente érdemes bevizsgáltatni őket. A házi, cigarettafüsttel vagy kipufogógázzal végzett tesztek tönkretehetik a szenzort, ezért ezek kerülendők.
A szén-monoxid nemcsak fűtési szezonban veszélyes. A hibás vagy rosszul szellőző nyílt égésterű berendezések kevés oxigénnel dolgoznak, és veszélyes visszaáramlást okozhatnak. A jól szigetelő modern nyílászárók tovább rontják a helyzetet: a készülékek elfogyasztják a helyiség levegőjét, vákuum alakulhat ki, a kémény huzata pedig megfordulhat. A szellőzők letakarása életveszélyes, különösen a kis fürdőszobákban, ahol a bojler, a páraelszívó és egyéb gépek együtt gyorsan kritikusan alacsonyra csökkenthetik a levegő utánpótlását. A katasztrófavédelem szerint a berendezések együttes működése – páraelszívó, szárítógép, porszívó – szintén komoly kockázatot jelenthet.
A megfelelő elhelyezés kulcskérdés. A szén-monoxid könnyebb a levegőnél, ezért felfelé terjed, így a detektort 180–240 centiméteres magasságba ajánlott tenni, a hálószobában pedig az ágy közelében, légzési magasságban célszerű elhelyezni. A készülék 1–3 méterre legyen a potenciális forrástól, és ha több helyiségben töltünk rendszeresen huzamosabb időt, érdemes több érzékelőt is felszerelni.
Bizonyos pontokat kerülni kell: tűzhely vagy mosogató fölé, huzatos helyre, szekrénybe, poros felületre, szélsőséges hőmérsékletre vagy kültérre nem ajánlott szerelni a készüléket. Ha viszont jó minőségű eszközt veszünk, megfelelő magasságban helyezzük el, nem takarjuk le a szellőzőket és rendszeresen levegőztetünk, az érzékelő szinte biztosan időben jelez majd, így valóban védelmet nyújthat.
(Forrás: Hóvége)
Olvasd el ezt is!
