Így őrizheted meg a józanságod egy szekszárdi bortúrán

A januári szűnni nem akaró esőzésekben sikerült kifogni az egyetlen napot, amikor még a nap is kibújt pár órára a felhők mögül: az M6-oson suhanva olyan pillanat is adódott, amikor sajnáltuk, hogy nem hoztunk napszemüveget. Olybá tűnt, hogy az égbolt is mindenáron kaméleonként igyekszik alkalmazkodni az égszínkékben pompázó Opelünkhöz, amely irigy tekintetek kereszttüzében repített minket egyenesen a Szekszárdi borvidék szívébe.

A természet lágy ölén járunk, ahol az erdők által körülölelt szőlőskertek gyomírtót évek óta nem láttak; jól jön, hogy mi sem szennyezzük az autóval a környezetet. A Matievics Borászat és Vendégházhoz igyekszünk. „Ha elértek a kapuhoz, hívjatok fel, és kinyitom” – kaptuk meg az instrukciót még korábban. Így is teszünk, a kapu pedig kinyílik, és egy olyan gyönyörű táj látványa tárul a szemünk elé, hogy eláll a szavunk. Körülöttünk szelíd dombok, zöld mezők, hívogató erdők, és egy halastó – olyan idilli, mint bármely angol kosztümös film vidéki bája. „Az nem igazság, hogy ti így éltek” – mondja Balázs, a gyártásvezetőnk, amikor végre már meg tudunk szólalni.

Eredetileg lovagolni szerettünk volna, így olyan helyet kerestünk, ahol lehet, és persze, ahol lehet lovakat is tartani

– kezd bele a mesélésbe a tulajdonos, Matievics István.

Amikor megvettük, ez egy kivágott szőlőterület volt, így adta magát, hogy mi is foglalkozzunk ezzel.

2009-ről beszélünk, az elképzelést pedig olyannyira gyorsan követték a tettek, hogy már 2011-ből is készült bor, igaz, akkor még nem saját szőlőből. István, aki a civil életben a banki szektorban dolgozik informatikusként, olyan természetességgel beszél minderről, mint amilyenek a borai. Nem könyvből vagy autodidakta módon tanulta a borkészítést, hanem szaktanácsadót fogadott. A 2022-es évben sikerült megszerezniük a bio tanúsítványt, amely útra a nem messzi Wassmann Pincészettel közös beszélgetések és persze kóstolások folyományaként találtak rá; így a tavalyi szüret eredményére már rá is írhatják: bio.

Tájba illeszkedő megoldások

A hely egyvalamit tud igazán: tökéletes a lelassuláshoz. Itt nincs tévé, van viszont szép nagy erdő, tele vadakkal, tavaszi rigófüttyel, nyári tücsökciripeléssel, őszi szarvasbőgéssel, télen pedig a puha hó csendes érintésével.

Itt nagyon változatos a táj, az évszakok is, a fények is, sokszor megyek és fotózok, mert annyira gyönyörűek a színek. Nem a legszebb pillanatában látjátok most a helyet

– szabadkozik István felesége, Anett, aki ma már csak a vendéglátással foglalkozik. Nem tervezték, sodródtak, építkeztek, és a saját házuk mellett szép lassan elkészült a vendégház is. Mindkét épület magával ragadó, vonzza a tekintetet, és olyanok, mintha mindig is itt álltak volna.

Nem szerettünk volna se modern épületet, se vályogból felhúzott parasztházat. Van egy építész barátunk, aki úgy tervez épületet, hogy beleviszi a helyi értékeket, őt dicsérik a házak. Ezért lett tornácunk is, a környéken sok a sváb származású lakos, ez pedig a sváb házak egyik jellegzetessége.

A házzal kapcsolatos elképzelés nemcsak a külcsínben tükröződik, hanem a szobák egyszerű berendezésében is. Nem akartak ónémet bútorokat, de nem nyúltak a skandináv lakberendezési áruházak vidéki vintage-et utánzó stílusához sem, hanem valami egészen egyedit alkottak, amelyben az apró virágmintás ágytakaró, a családi tulajdonú festmények és a különleges lámpa, a csodás burkolatok egyszerre keltik az emberben azt az érzést, hogy megérkezett. Az otthonosságra erősít rá a gasztronómia is: reggelire helyi termelői finomságokból álló tál várja az álomból ébredezőket, de aki igazán szerencsés, megízlelheti a házigazdák által készített, az idénykínálathoz igazodó vacsorát is, amellyel a legmagasabb gasztronómiai igényeknek szeretnének megfelelni. Szedelőzködünk, elköszönünk, s nesztelenül hagyjuk hátra ezt a csendes kapu mögött megbúvó csodavilágot.

Útitársunk egy kék Opel, amely tulajdonképpen zöld

A pincészetek falai között már nemcsak a tradíciónak van helye, hanem az újdonságnak és a környezetvédelemnek is: egy pillanat alatt kerül közös nevezőre a borkészítés és az autógyártás. Eltelt már annyi idő az első hibrid autók megjelenése óta, hogy néha már unjuk is őket, ezért mindig jó, ha akár csak formailag is, de valami újdonság jelenik meg a piacon, mint amilyen az Opel Astra plug-in hibrid. Az új Astra plug-in hibrid hajtással egy pillanat alatt ír mindent felül.
Tesztautónk hirtelen kék és hirtelen gyorsul; mindezt természetesen, így biztosak lehetünk benne, hogy szőlőhegyi kalandozásaink során egy szőlőtőkének sem kell kipufogógáztól megfulladnia, miközben a karbonlábnyomunkat is csökkenthetjük. Feltöltött akkumulátorral és tele büszkeséggel próbáltunk elboldogulni a Szekszárdi borvidéken a nem kifejezetten dűlőtúrára fejlesztett autóval, de leszámítva pár izzasztó helyzetet, azt kell mondjam kis áthallással -, hogy megittuk Szekszárdot és közben az Astra sem lett szomjas. Vagány, környezetkímélő autó, amely mellett még borravaló is marad. (x)

A teljes cikk elolvasható a Vince Magazin februári lapszámának Utazás rovatában.

Szerző: Kalmár Borbála

Autóteszt: Tokaji Balázs

Címlapfotó: Talabér Géza/Vince Magazin