A modern technológia és a gazdasági bizonytalanság egy különös, toxikus elegyet hozott létre: a Doomjobbingot. A kifejezés a „doomscrolling” (a rossz hírek kényszeres görgetése) és a „job hunting” (állásvadászat, álláskeresés) szavak házasságából született, és pontosan azt a bénító állapotot írja le, amikor egy álláskereső órákon át böngészi a hirdetéseket, miközben minden egyes kattintással egyre mélyebbre süllyed a kilátástalanságban. Ahelyett, hogy célirányosan építené a karrierjét, inkább reflexszerűen a negatív piaci elemzéseket, a tömeges elbocsátásokról szóló posztokat és a mesterséges intelligencia térnyerésétől való félelmeket fogyasztja.
Ez a jelenség nem csupán időrabló tevékenység, hanem komoly pszichológiai csapda. A Doomjobbing során az agy folyamatosan stresszhormonokat termel, mivel az egyén úgy érzi, a piac ellene dolgozik, és bármilyen erőfeszítés hiábavaló. A HR-szakértők szerint ez a „tanult tehetetlenség” állapota, ahol az álláskereső már azelőtt feladja a küzdelmet, hogy elküldené a jelentkezését. A folyamatos elutasítások, vagy ami még rosszabb, a munkáltatók részéről érkező teljes válaszmentesség (ghosting) csak tovább tüzeli ezt az önpusztító spirált - írja a HR Portál.
A szakemberek szerint a Doomjobbing elleni védekezés kulcsa a tudatos korlátozás. Fontos, hogy az álláskeresők ne töltsenek napi 2-3 óránál többet a hirdetési portálokon, és tartsanak „digitális méregtelenítést”. A minőségnek minden esetben le kell győznie a mennyiséget: napi tíz elkeseredett kattintás helyett egyetlen, alaposan kidolgozott, személyre szabott motivációs levél többet ér a mentális egészség és a siker esélye szempontjából is.
A 2026-os munkaerőpiacon, ahol az algoritmusok és az automatizált szűrések uralkodnak, az emberi tényező megőrzése a legfontosabb. Aki felismeri magán a Doomjobbing tüneteit – az éjszakai kényszeres böngészést, az állandó szorongást és a motiváció teljes hiányát –, annak érdemes szakmai tanácsadóhoz vagy coach-hoz fordulnia. A karrier ugyanis nem ott dől el, hogy mennyi rossz hírt olvasunk el a világról, hanem ott, hogy képesek vagyunk-e megőrizni a cselekvőképességünket a bizonytalanság közepette is. Az álláskeresésnek nem az önostorozásról, hanem az önmegvalósítás lehetőségéről kellene szólnia.
Egy másik terjedő jelenség a munkahelyeket mérgezheti. A "job hugging” kifejezés tavaly került be a HR szótárba, az Eagle Hill Consulting akkoriban azt jósolta, hogy a munkavállalók a következő hat hónapban ragaszkodni fognak a munkahelyükhöz.
A “job hugging”, azaz a munkahelyhez való ragaszkodás mint tendencia nem múlt el: a február 18-án közzétett MetLife-kutatás szerint a megkérdezett amerikai munkavállalók 56%-a azt állította, hogy inkább szükségszerűségből marad munkaadójánál, mint valódi elkötelezettségből.
A job hugging mögött nem csupán a munkaadó iránti bizalmatlanság állhat, hanem a világban tapasztalt bizonytalanság, válságok, munkaerőpiaci átalakulások (AI térnyerése). Ilyen helyzetben a munkavállalók ráülnek az állásukra: visszatartják a tudást, nélkülözhetetlennek mutatják magukat, nem delegálnak, még akkor sem, ha túlterheltek. Bizalmatlanok az új munkatársakkal szemben, cégen belül sem akarnak mozogni. A pozíció megtartását fontosabbnak tartják, mint csapatuk teljesítményét.
