Tű a szívbe: akik már átéltek száj- és körömfájás járványt

Milyen emlékeket őriznek a fél évszázada történtekről? Milyen hasonlóságok és milyen különbségek vannak az akkori és a mostani járvány között? Hogy létezik, hogy fél évszázada nem sikerül a világnak gyógyírt találni erre a szörnyű betegségre? Fel lehet-e készülni a gazdáknak egy olyan helyzetre, hogy akár a teljes állatállományuk dögkútban végzi? Ezekre a húsba vágó kérdésekre kerestük a választ Hajdú-Bihar vármegye és egyben az ország meghatározó tejtermelő, valamint sertéstartó gazdaságainak a tulajdonosaival.

Bódi László, a hajdúnánási Tedej Zrt. vezérigazgatója a '70-es évek elején nagy idők nagy tanúja volt, hiszen a fiatal agrárszakember néhány kollégájával együtt a Hajdúnánási Állami Gazdaság húszezres sertéstelepén egy hónapon át küzdött a száj- és körömfájás járvány ellen.

„Minden sertésgondozó és a többi vezető is bent aludt a telepen, ott alakítottunk ki hálóhelyeket, és ott szerveztük meg nap-nap után a legfontosabb teendőket. 0-24-ben dolgoztunk, és bár odabent többnyire katonás rend uralkodott, mindig akadt olyan, akinek az „agyára ment” az állandó bezártság. Az ennivalót beadták reggel, délben, este, ugyanígy a takarmány és a tiszta ruha is kintről érkezett – mindezt egy olyan, blokád alá vont telepen, ahol húszezer sertéssel voltunk összezárva”

– kezdte a múltidézést a szakember.

„A sertéstelepet rendőri- illetve katonai kordon választotta el az állami gazdaság többi részétől. Ennek ellenére mégis becsapott oda is a száj- és körömfájás. Minden erőfeszítésünk ellenére a húszezer sertés fele magától elpusztult, azokat a telepen belül elföldeltük, de közben a másik tízezer állatnak is annyira leromlott az állapota, hogy nem sokkal később azokat is ki kellett irtani. Hosszú tűkkel formalint fecskendeztünk a disznók szívébe, ez akkoriban egy viszonylag kíméletes eljárás volt”

– folytatta az emlékek felidézését Bódi László, aki a válság kezelésében addigra tulajdonképpen már tapasztalt szakembernek számított, hiszen nem sokkal korábban a szarvasmarhák száj- és körömfájásával folytattak ádáz harcot Hajdúnánáson.

Derengő emlékek

Forgács Barna, a debreceni Agrárgazdaság Kft. ügyvezető igazgatója azzal kezdte visszaemlékezését, hogy ő 1973-ban, a nagy száj- és körömfájás járvány idején még az agráregyetem padját koptatta. „Régi kollégák meséltek nekem utóbb arról, hogy Bödönháton 1973-ban miként oldották meg a problémát – mondta. – Odavezették az állatot a gödör szélére, beinjekciózták, belelökték és a fertőtlenítés után elföldelték. A dolgozók hetekig nem mehettek haza, a családtagjaik küldtek be nekik élelmet, valamint tiszta ruhát, fehérneműt.”

Amikor az a téma kerül szóba, hogy milyen hasonlóságok és milyen különbségek vannak az akkori és a mostani járvány között, az agrárszakembernek igencsak megered a nyelve.

„Az akkori és a mostani állatok fogékonyságában nagy különbség van, hiszen ötven éve még a kettős hasznosítású magyar tarka-állományokra alapozódott a hazai tejtermelés. Azok az állatok koránt sem voltak annyira »kihegyezve« genetikailag, mint a mai tejelő marhák, ezért az ellenálló képességük is jobb volt”

– emelte ki az igazgató.

Úgy folytatta, hogy a mai tejtermelő tehenészeteiben óriási mennyiségű tejet fejnek, ez pedig csak „kellően feltuningolt” tenyészállatokkal képzelhető el, 40-50 liter körül van a fejési átlag naponta.

"Ez azt jelenti, hogy nagyon érzékeny a tőgyük, az egész emésztőrendszerük, a szájuk, a nyálkahártyájuk, amelyek egy ilyen járvány esetén különösen sérülékenyek. Ezért még ha ki is bírná az állat a száj- és körömfájás fertőzést, a későbbiekben nem lenne képes nagy teljesítményre, az ilyen tehén gazdaságtalan, a húsa meg a teje egyaránt értéktelen, ezért nem szabad megtartani "– sorolta egy esetleges száj- és körömfájás kitörés utóhatásait Forgács Barna. A szakember cégénél a 150 embernek adnak munkát, 1300 tejelő tehenet plusz azok szaporulatait tartják.

"Az egész éves produktumuk 14 millió liter tej, van, vagy lenne tehát vesztenivalójuk bőven. „Olyan tejet termelni, amit a lefolyóba kell önteni, ahonnan tovább fertőzhet, nincs értelme. Mindenkinek az az érdeke, hogy sikerüljön lokalizálni a problémát, hiszen, ha átlépi a vírus egy állattartó telep kapuját, arra könnyen az egész cég rámehet. Sok, akár tízmilliárdos genetikai és piaci értékről beszélünk, na meg persze a rengeteg megszűnő munkahelyről. Hiába jelentik be az állami szervek a teljes körű kártalanítást, ilyen hatalmas mennyiségű tenyészállatot egész egyszerűen képtelenség lenne a piacról beszerezni. Magyarországról, de még Európából sem. Vagy ha mégis, akkor a nagy földrajzi távolságok jelentenének hatalmas kockázatot” – mondta a megyei agrárkamara hajdan volt elnöke.

Ellenállóbbak voltak

Nyakas András, a hajdúnánási Nyakas-Farm tulajdonosa úgy emlékszik éppen katona volt és nem mehetett haza „eltávra” a laktanyából. András többgenerációs állattartó család sarja, akkoriban azonban nem voltak saját jószágaik, hiszen a téeszesítéskor mind beterelték a közösbe.

„Hosszú évek kényszerszünete után én kezdtem újra az állattartást, 1981-82 tájékán. A fiaimmal mostanra jutottunk el oda, hogy négyezer marhát tartunk, és naponta 66-67 ezer liter tejet állítunk elő”

– mondja a gazdálkodó, aki egyetért debreceni kollégájával abban, hogy anno a kettős hasznosítású magyar tarka tehenek ellenállóbbak voltak a vírusokkal szemben, mint a tejtermelésre kihegyezett fajták. Arra neki sincs válasza, hogy létezik az, hogy fél évszázada nem sikerül a világnak gyógyírt találni erre a szörnyű betegségre.

Nyakasék a marhák mellett kétezer anyajuhot is tartanak, szerencsére a leszerződött húsvéti pecsenyebárány-mennyiség 75 százalékát már értékesítették a külpiacokon. (Cikkünk még húsvét előtt készült - a szerk.) „Rá se merünk gondolni… – így reagált Nyakas András arra a felvetésünkre, hogy fel lehet-e készülni a gazdáknak egy olyan helyzetre, hogy akár a teljes állatállományuk dögkútban végzi? – Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy semmi probléma ne legyen a jószágainkkal. A telepre most még a postás se jöhet be.”

Szerző: Petneházi Attila