Az élelmiszerárak a Covid-járvány és az orosz-ukrán háború hatására jelentősen, az indokoltnál nagyobb mértékben növekedtek külföldön és hazánkban egyaránt. Az utóbbi időben csökkenés volt tapasztalható a hazai piacon, ami várhatóan folytatódik, ez azonban, az EU-átlagához képest magasabb infláció és a nagyobb élelmiszerár-növekedés miatt, hazánkban valószínűleg alig lesz érezhető. A mezőgazdasági termelő helyzete az elkövetkezendőkben várhatóan nem fog lényegesen javulni.
A hazánkban bennragadt, ránk nézve kifejezetten kedvezőtlen hatású ukrán gabonakészletek jelenléte miatt a terményárak nem fognak nőni, a magas gázárakból következően pedig a műtrágya ára nem csökken majd. A 2023. évi hozamok jók voltak, a kereslet a termények iránt azonban várhatóan visszaesik.
2000 és 2021 között a búza és a kukorica országos átlaghozama 4,5 és 6,41 t/ha között alakult. 2023-ban a búza átlaghozama 5,63 t/ha volt, a kukoricáét 8 t/ha fölé várják. Várhatóan a még kevesebb tápanyag kijuttatásával járó „takarékos gazdálkodás” kerül előtérbe, ami nem fogja meghozni a kívánt eredményt.
Vajon mi is a különbség a hazai és a nyugat-európai termelői szemlélet és gyakorlat között? És milyen lehetőségek állnak rendelkezésre? Nyugat-Európában nagyobb országos hozamokat (kukorica: 10 t/ha vagy afölötti, búza: 8 t/ha vagy afölötti) érnek el, és sokkal gazdaságosabban, hatékonyabban termelnek. A nyugat-európai termelők a növénytermesztésben kevesebb élőmunkát vesznek igénybe, még 2000 ha feletti gazdaságokban sem dolgoznak többen 5–10 főnél (nálunk ez 70–80 fő), és a lényegesen magasabb hozamok elérése érdekében több tápanyagot juttatnak a talajba, fedezve ezzel a nagyobb hozamok nagyobb tápanyagigényét. Ez jelenleg kukorica, búza és repce esetében 250–300 kg NPK-hatóanyag/ha.
Hazánkban jelenleg minden hektár mezőgazdasági területre kb. 130–150 kg NPK vegyes hatóanyagot juttatunk ki, ami mintegy a fele annak, amennyit az 1980-as években, az intenzív növénytermesztés korszakában biztosítottunk. Nem véletlen, hogy talajaink NPK-mérlege negatív (több tápanyagot viszünk el, mint amennyit pótolunk), és ezzel „sikerült” visszakormányozni talajaink PK-ellátottsági szintjét az 1960-as és 1970-es évekbe.
Forrás: CONTENTNMORE
További lehetőség az öntözéses gazdálkodásra való berendezkedés, ennek azonban gátat vet az, hogy nem tudjuk az országba bejövő vízkészleteket megfelelő mennyiségben betározni, és a felhasználók rendelkezésére bocsátani. Az öntözéssel nemcsak a hozamok növelhetők, de a termésbiztonság is fokozható. Ezáltal elkerülhető lenne az egyes évek hozamai közötti nagy termésingadozás, és a vízszegény, aszályos években is egy elfogadhatóbb hozamot lehetne realizálni. Ehhez persze egyrészt állami szerepvállalás, másrészt a termelői szemlélet változása (beruházására való hajlandóság) is szükséges. Vélhetően egy megfelelő intervenciós felvásárlás, illetve egy alacsony kamatú bankgarancia segítene a termelőknek abban, hogy pénzhez jussanak, forgóeszközhitelt tudjanak felvenni, és ezáltal intenzifikálni tudják termelésüket.
Bár Magyarország mezőgazdasági ország, ennek ellenére a robbanásszerű népességnövekedés, melynek hatására a világ népessége nemsokára át fogja lépni a 10 milliárdot, sem igazán fog kedvezni hazánknak. Ennek pedig az a legfőbb oka, hogy sem a hozamok, sem pedig a hatékonyság (és így az ár, illetve a költségek) tekintetében nem tudjuk felvenni a versenyt a fejlett nyugat-európai országokkal.
Fotó: CONTENTNMORE
A hatékonyság növelését és az intenzifikációt segítené az is, ha a termelési szerkezet kialakításakor figyelembe vennék az agroökológiai potenciált. Vagyis az adott termőhelyen olyan kultúrákat termelnének, amelyek a legjobban megfelelnek a helyi ökológiai adottságoknak és az adott gazdaság sajátosságainak. A magyar mezőgazdaság számára jelenleg előnyt és hátrányt is jelent, hogy a megtermelt áru csak drágán juttatható el a célpiacokra. Nincs olcsó vízi szállítási lehetőség, ami persze előny is, hiszen nemcsak elszállítani nehéz így az árut, hanem behozni is.
Bár a belpiacokat el tudjuk látni mezőgazdasági terményekkel és termékekkel, tudunk exportálni is, de ezt döntően alapanyag formájában tesszük. Gyakorlatilag nincs hazai kézben lévő nagy kapacitású feldolgozóiparunk. A megtermelt árut olcsón, hozzáadott érték nélkül adjuk el. Ahhoz, hogy javuljon a termelők helyzete, folyamatosan kellene ellátnunk a környező piacokat fajlagosan olcsón megtermelt, jó minőségű és feldolgozott termékekkel. Ezt az agrárexport elmúlt időszakban tapasztalt bővülése is lehetővé és indokolttá tenné. A feldolgozottsági arányt és mennyiséget főleg az állati termékek (sertés, juh, baromfi, nyúl) terén kellene fokozni, hiszen ez magával hozná a gabonafélék feldolgozásának (takarmányipar) a növekedését is. Ehhez persze nagyobb hozamokat kell elérnünk, mivel a nagyobb állatlétszám több takarmányt igényel. Sajnos, amíg a legtöbben csak kereskedni és szolgáltatni akarnak, nagyban feldolgozni pedig nem, addig a folyamatos importveszély és élelmiszerimport piacvesztést okoz. A nagy kapacitású hazai feldolgozóipar lenne igazán versenyképes. Ehhez persze többet is kellene termelni.
Hosszú távon csak azok az agrárvállalkozások maradhatnak talpon, melyek nagyban, hatékonyan termelnek, akár még feldolgozott élelmiszert is előállítanak (vagy a termelésükre ráépülő nagybani feldolgozóiparral sikeres kapcsolatot alakítanak ki), folyamatosan fejlesztenek. 2010 és 2020 között több mint 10 ezerrel csökkent a hazai gazdaságok száma, mely tendencia várhatóan a jövőben is folytatódik, hacsak el nem indul a megmaradt gazdaságokban egy jelentős hatékonyságnövelés, szerkezetátalakítás. A folyamatban nagy hangsúlyt fog kapni a termőhelyi adottságokhoz való minél jobb alkalmazkodás, a magasabb hozamok elérése és a nagyobb termésbiztonság megteremtése. Ebben szerepet kaphat nemcsak az öntözésfejlesztés, hanem a növények tápanyagigényének minél pontosabb, szakszerűbb kielégítése. És itt nemcsak a fizikai mennyiségekre, a nagyobb hozam nagyobb tápanyagigényére kell gondolni, amiben jelentős elmaradásunk van, hanem a tápanyagforrások minél jobb kihasználására.
Ehhez hozzátartozik a szakszerű termékmegválasztás és a kijuttatási időpont minél jobb időzítése (pl. a nitrogénfejtrágya 2-3 részletben való megosztása) is. Az előbbire jó példa lehet a kiváló minőségű, szinte veszteségmentesen felhasználható Pétisó alkalmazása, szemben a nagyobb veszteséget és környezeti károkat okozó ammónium-nitrát és karbamid használatával szemben, melyek hatékonysága alacsony, jelentős ammónia- és szén-dioxid-emissziót okoznak, nagy nitrogénveszteséggel járnak, savanyítják termőtalajainkat, csökkentik annak termőképességét, ezáltal rontják szerkezetét, vízgazdálkodását, egyszóval megdrágítják a termelést; adott esetben veszteséget okoznak, és még a környezetünket is károsítják.
A fenti talajkárosító hatások egyenes utat nyitnak a káros talajsavanyodás, a termőképesség-csökkenés, a talajdegradáció és végső soron az elsivatagosodás felé. Így termőtalajaink elértéktelenednek, alkalmatlanok lesznek funkcióik betöltésére, élelmiszer-termelésre, takarmány-előállításra. Aki nem tudja növelni a hatékonyságot, a hozamot, a termésbiztonságot, az minden bizonnyal csökkentő bevétellel, magasabb költségekkel, rossz fajlagos mutatókkal, veszteséggel számolhat, ami akár rövid időn belül is a csőddel, a gazdálkodás kényszerű feladásával, a termőföld eladásával végződhet. (x)
A cikk szerzője:
Dr. Varga Csaba
Szaktanácsadó és termékfejlesztési főmunkatárs
Nitrogénművek Zrt.
