Mariupolért ádáz harcot vívnak az oroszok és az ukránok, háború az utolsó töltényig
Fotó: Shutterstock

Ezért harcolnak az ukránok az utolsó töltényig Mariupolért

Egy város, amelynek nevét már mindenki megismerte az elmúlt hetekben, és amely olyan fontos, hogy utolsó négyzetméteréért is harcolnak az ukránok az orosz hadsereg ellen – és talán most éli végóráit. Dr. Nagy Péter történész írása a Haszonnak.



Ez a sokat szenvedett település, Mariupol, az Azovi-tenger partján, a Kalmiusz folyó torkolatánál helyezkedik el, területe már ezer évvel ezelőtt is kereskedelmi és védelmi útvonalak középpontja volt – ami a mai napig megalapozza stratégiai jelentőségét.

Mariupol a 16. századtól indult különösen fejlődésnek, amikor a zaporizzsjai kozákok uralták, és a környékre a Krím-félszigetről üldözött ortodox görögöket telepítettek, majd tatárok is érkeztek. A várost magát az 1770-es évek végén alapították a korábbi Adamakha helyén. Elnevezése is görög eredetű. Az első nagyobb megrázkódtatás a krími háború idején érte, amikor is számottevő károkat szenvedett. 1855-ben például az angol-francia csapatok semmisítették meg a kikötő összes raktárát.

A vasúthálózat 1882-ben ért el Mariupolba, ami összekötötte a közeli Donbasz térségével, így már onnan a szenet könnyedén tudták bekapcsolni a világkereskedelembe, és a település a Fekete-tenger legjelentősebb kikötőjévé vált. A rakományforgalom növekedése miatt új kereskedelmi kikötőt is létesítettek. A kivitel fő cikkei ekkor az energiahordozókon kívül a gabona, a lenmag és a bőrök voltak. A 19. század végén továbbá szintén a gördülékeny szénszállításnak köszönhetően kohászati üzemek épültek, amelyek többek között olajcsöveket, acéllemezeket, vasúti síneket, mezőgazdasági gépeket gyártottak. A 20. század elején mindezek mellett két gőzmalom és egy tésztaüzem működött, de agyagedény-, szappan-, bőr- és szövőipara is híres volt. A gazdaság fejlődése során a népesség is robbanásszerűen növekedett: az 1880-as évek elején valamivel több mint 9000, 1893-ban közel 20 ezer fő élt itt, ami 1910-re 48 500, 1920-ra 68 ezer, 1933-ra 152 ezer főre emelkedett.

1917-1920 között heves csaták folytak a városban, amit egymás után a Vörös és a Fehér Gárda is elfoglalt. 1919 decemberében ismét a bolsevikok érdekszférájába került, akik újraélesztették a fekete-tengeri flottát. Két legfontosabb acélgyárát államosították, amelyek összevonva, Iljics néven működtek tovább a Szovjetunió idején. Emellett az 1930-as években megindult az Azovstal nevű fémipari óriásvállalat. A gyárak a második világháború hadiiparának meghatározó tartóoszlopát jelentették. Mariupol 1941-től közel 2 évig német megszállás alatt állt, amit csak 1943 szeptemberében foglalt vissza a Vörös Hadsereg. Ebben az időben az ostromok hatására jelentős veszteségeket szenvedett el, több tízezren haltak meg vagy kerültek fogságba lakói közül.

A világháború után a gazdaság fejlődése újabb lendület kapott, 1950-re legtöbb ipari üzemeinek termelése elérte az utolsó békeév adatait. Népessége 1958-ra 280 ezer, majd 1970-re 436 ezer főre nőtt. Ekkor már, 1948-tól, Zsdanovnak hívták a települést, tisztelgésül a város szülötte, az ugyanebben az évben meghalt Andrej Alekszandrovics Zsdanov szovjet kommunista politikus emlékére.

Ő volt a szocialista realizmus kultúrpolitikai megalapozója – ami Magyarországon is kötelezővé vált –, és ő szervezte meg 1947-ben a Kominformot, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját. Nevéhez fűződik 1939. november 28-án a mainilai lövés néven elhíresült provokáció, melynek során az ő utasítására nyitott tüzet a szovjet hadsereg a finn határ közelében lévő, de a Szovjetunió területén fekvő Mainila településre. Ez szolgált ürügyül a finnek 2 nappal későbbi megtámadásához, és ezzel vette kezdetét a finn-orosz téli háború.

A város 1989-tól kapta vissza történelmi nevét – ekkortól hívják ismét Mariupolnak. Ukrajna önálló állammá válása után Mariupol lett az ország legnagyobb kereskedelmi kikötője, és az ukrán kohászat egyik legmeghatározóbb bástyájának számított. Emellett az országban a görög kultúra központjának is tekintették. Lakossága ötven év alatt viszont csak minimálisan emelkedett, az orosz-ukrán háború előtt 450 ezer főt számlált.

A 2014 elején, a Majdan téri forradalmak idején nagyon megosztott volt a város, orosz- és nyugatbarát tüntetések is zajlottak. Kezdetben majdnem a szeparatista Donyecki Népköztársasághoz csatlakoztak, melynek katonái 2014 áprilisában elfoglalták a városházát. Két hónap múlva, júniusban azonban visszafoglalta a települést a helyi, hírhedt nacionalista Azov-ezred, amivel két évig tartó küzdelem indult meg, melynek végén Ukrajnánál maradt. Az oroszok nem mondtak le róla: a revansvágy és az általuk annektált Krím és Donyecki Népköztársaság közti szárazföldi összeköttetés mellett természetesen azért is lényeges a kikötőváros megszerzése, mivel az ukrán export nagy része innen indul el a tengeri kereskedelmi útvonalakon. Két fontos acélipari üzeme, az Iljics és az Azovstal a közelmúltig működött. Az évszázados gazdasági hagyományokat az orosz-ukrán háború eseményei semmisítették meg. A kikötő és a gyárak romokban hevernek, ahogy a település egésze is, és ahogy a polgármestere mondta: „A város, amit ismertek, nincs többé.” Hogy mi lesz a sorsa a nagy múltú szellemvárosnak, az napjainkban még megjósolhatatlan…

Dr. Nagy Péter történész korábbi írásait ITT és ITT találod.

Ne hagyd ki!