Egy város, amelynek nevét már mindenki megismerte az elmúlt hetekben, és amely olyan fontos, hogy utolsó négyzetméteréért is harcolnak az ukránok az orosz hadsereg ellen – és talán most éli végóráit. Dr. Nagy Péter történész írása a Haszonnak.
Ez a sokat szenvedett település, Mariupol, az Azovi-tenger partján, a Kalmiusz folyó torkolatánál helyezkedik el, területe már ezer évvel ezelőtt is kereskedelmi és védelmi útvonalak középpontja volt – ami a mai napig megalapozza stratégiai jelentőségét.
Mariupol a 16. századtól indult különösen fejlődésnek, amikor a zaporizzsjai kozákok uralták, és a környékre a Krím-félszigetről üldözött ortodox görögöket telepítettek, majd tatárok is érkeztek. A várost magát az 1770-es évek végén alapították a korábbi Adamakha helyén. Elnevezése is görög eredetű. Az első nagyobb megrázkódtatás a krími háború idején érte, amikor is számottevő károkat szenvedett. 1855-ben például az angol-francia csapatok semmisítették meg a kikötő összes raktárát.
A vasúthálózat 1882-ben ért el Mariupolba, ami összekötötte a közeli Donbasz térségével, így már onnan a szenet könnyedén tudták bekapcsolni a világkereskedelembe, és a település a Fekete-tenger legjelentősebb kikötőjévé vált. A rakományforgalom növekedése miatt új kereskedelmi kikötőt is létesítettek. A kivitel fő cikkei ekkor az energiahordozókon kívül a gabona, a lenmag és a bőrök voltak. A 19. század végén továbbá szintén a gördülékeny szénszállításnak köszönhetően kohászati üzemek épültek, amelyek többek között olajcsöveket, acéllemezeket, vasúti síneket, mezőgazdasági gépeket gyártottak. A 20. század elején mindezek mellett két gőzmalom és egy tésztaüzem működött, de agyagedény-, szappan-, bőr- és szövőipara is híres volt. A gazdaság fejlődése során a népesség is robbanásszerűen növekedett: az 1880-as évek elején valamivel több mint 9000, 1893-ban közel 20 ezer fő élt itt, ami 1910-re 48 500, 1920-ra 68 ezer, 1933-ra 152 ezer főre emelkedett.
1917-1920 között heves csaták folytak a városban, amit egymás után a Vörös és a Fehér Gárda is elfoglalt. 1919 decemberében ismét a bolsevikok érdekszférájába került, akik újraélesztették a fekete-tengeri flottát. Két legfontosabb acélgyárát államosították, amelyek összevonva, Iljics néven működtek tovább a Szovjetunió idején. Emellett az 1930-as években megindult az Azovstal nevű fémipari óriásvállalat. A gyárak a második világháború hadiiparának meghatározó tartóoszlopát jelentették. Mariupol 1941-től közel 2 évig német megszállás alatt állt, amit csak 1943 szeptemberében foglalt vissza a Vörös Hadsereg. Ebben az időben az ostromok hatására jelentős veszteségeket szenvedett el, több tízezren haltak meg vagy kerültek fogságba lakói közül.
A világháború után a gazdaság fejlődése újabb lendület kapott, 1950-re legtöbb ipari üzemeinek termelése elérte az utolsó békeév adatait. Népessége 1958-ra 280 ezer, majd 1970-re 436 ezer főre nőtt. Ekkor már, 1948-tól, Zsdanovnak hívták a települést, tisztelgésül a város szülötte, az ugyanebben az évben meghalt Andrej Alekszandrovics Zsdanov szovjet kommunista politikus emlékére.
Ő volt a szocialista realizmus kultúrpolitikai megalapozója – ami Magyarországon is kötelezővé vált –, és ő szervezte meg 1947-ben a Kominformot, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját. Nevéhez fűződik 1939. november 28-án a mainilai lövés néven elhíresült provokáció, melynek során az ő utasítására nyitott tüzet a szovjet hadsereg a finn határ közelében lévő, de a Szovjetunió területén fekvő Mainila településre. Ez szolgált ürügyül a finnek 2 nappal későbbi megtámadásához, és ezzel vette kezdetét a finn-orosz téli háború.
A város 1989-tól kapta vissza történelmi nevét – ekkortól hívják ismét Mariupolnak. Ukrajna önálló állammá válása után Mariupol lett az ország legnagyobb kereskedelmi kikötője, és az ukrán kohászat egyik legmeghatározóbb bástyájának számított. Emellett az országban a görög kultúra központjának is tekintették. Lakossága ötven év alatt viszont csak minimálisan emelkedett, az orosz-ukrán háború előtt 450 ezer főt számlált.
A 2014 elején, a Majdan téri forradalmak idején nagyon megosztott volt a város, orosz- és nyugatbarát tüntetések is zajlottak. Kezdetben majdnem a szeparatista Donyecki Népköztársasághoz csatlakoztak, melynek katonái 2014 áprilisában elfoglalták a városházát. Két hónap múlva, júniusban azonban visszafoglalta a települést a helyi, hírhedt nacionalista Azov-ezred, amivel két évig tartó küzdelem indult meg, melynek végén Ukrajnánál maradt. Az oroszok nem mondtak le róla: a revansvágy és az általuk annektált Krím és Donyecki Népköztársaság közti szárazföldi összeköttetés mellett természetesen azért is lényeges a kikötőváros megszerzése, mivel az ukrán export nagy része innen indul el a tengeri kereskedelmi útvonalakon. Két fontos acélipari üzeme, az Iljics és az Azovstal a közelmúltig működött. Az évszázados gazdasági hagyományokat az orosz-ukrán háború eseményei semmisítették meg. A kikötő és a gyárak romokban hevernek, ahogy a település egésze is, és ahogy a polgármestere mondta: „A város, amit ismertek, nincs többé.” Hogy mi lesz a sorsa a nagy múltú szellemvárosnak, az napjainkban még megjósolhatatlan…
Dr. Nagy Péter történész korábbi írásait ITT és ITT találod.
