A Donyec medence kincseit, iparát  atörténelem folyamán többen is próbálták megszerezni

Ukrajna keleti régiója, valamint az Oroszország által elismert szakadár területek, Donyeck és Luhanszk az orosz-ukrán háború kitörése előtt ipari fellegvárnak számítottak. Az iparosodás itt régi hagyományokra nyúlik vissza, amelynek fejlődését az is befolyásolta, hogy az ukrán részek épp melyik országhoz tartoztak – ugyanis a Kijevi Nagyfejedelemség szétesése után közel ezer évig nem volt önálló állam. Történelmi kitekintő.



A mai Ukrajna területén évszázadokig főként mezőgazdasággal foglalkoztak, de a 17. század első felében mintegy száz ércbánya és feldolgozóüzem is működött, amelyek a nemesek és az egyház érdekeltségébe tartoztak. Ebben az időben a mai Ukrajna a lengyel korona uralma alá tartozott. Az oroszok és az oszmánok előretörése, majd az ukránok katonai erejét alkotó kozákság és a jobbágyság lázadásának eredményeképpen azonban a lengyel befolyás folyamatosan gyengült. 1667-ben két részre osztották Ukrajnát, az andruszovói béke értelmében a Dnyeper bal partjától keletre húzódó részek évszázadokra orosz kézre kerültek, a jobb parti részek maradtak csak lengyel fennhatóság alatt. Lengyelország szerepe ez után is folyamatosan gyengült, melynek 1772-es első felosztásakor Galíciát a Habsburg Birodalomhoz, a fennmaradó részt pedig Oroszországhoz csatolták; második és harmadik felosztásakor pedig újabb és újabb területeket szereztek meg az oroszok.

Az Oroszországot uraló Romanovok egységes gazdaságon nyugvó birodalmat akartak létrehozni, így a Dnyeper bal partján lévő ukrán területeknek a nyersanyagellátást jelölték ki célul, és hogy az orosz késztermékeknek felvevő piaca legyenek. Így azokat az iparágakat – a textilipart, valamint az évszázados hagyományokkal rendelkező fegyver-, puskapor- és salétromgyártást – próbálták gyengíteni, amelyek az orosz részeknek konkurenciát jelentettek. A 17-18. században a mezőgazdasági nyersanyagok feldolgozása tette ki az ipar legnagyobb hányadát, beleértve a hús- és halfeldolgozást, a malomipart, a pálinka- és sörfőzést, a bőrfeldolgozást és a dohánykészítést.

Oroszországot lemaradására az iparosodott Nyugat-Európától az 1853-1855 között zajlott vesztes krími háború döbbentette rá, amikor is Anglia, Franciaország és az Oszmán Birodalom együttesen állította meg balkáni terjeszkedését és akadályozta meg a Boszporusz ellenőrzési jogának cári kézbe kerülését.

A gazdasági helyzet javítását is szolgálta 1861-ben a jobbágyfelszabadítás, majd még nagyobb lökést adott az iparnak, hogy az 1860-as években itt is beindult a vasútépítési láz. Az 1870-es évek elején már vasút kötötte össze a nagyobb ukrán városokat Moszkvával, a birodalom központjával. Mindezzel jelentősen megnőtt az igény a vas és a szén iránt, így 1870-1900 között a széntelepekben gazdag, de korábban ritkán lakott Donyec-medence és a vasérctermelésben élre törő Krivoj Rog Oroszország leggyorsabban fejlődő ipari régiójává vált. Ezt részben állami támogatás is segítette, azonban a nyugatról érkező tőke is egyre inkább próbálta kiaknázni a környék ásványkincseit. A századfordulón például a Donyec-medencében húsz, döntően francia és belga tulajdonban lévő társaság folytatott szénkitermelést. A régió legfontosabb városát, Donecket például 1869-ben egy brit üzletember, John Hughes alapította – eredetileg a várost róla is nevezték el –, aki acélüzemet és számos szénbányát nyitott a térségben.

A cári kormányzat ugyanis jelentős kedvezményt biztosított a befektetőknek, például a termékfelvásárlást magas áron garantálta. Ebben az időben itt működtek Európa legnagyobb és legmodernebb bányái és kohói. A látványos fejlődés azonban egyoldalú volt: csupán a nyersanyag-kitermelésre koncentrált, a késztermékként való feldolgozásra viszont kevésbé.

Az ukrán népesség aránya viszont alacsony volt az iparban: a fémfeldolgozásban például 30%-kal, a bányászatban 25%-kal voltak jelen. Ennek oka az volt, hogy a korábban döntően agrárjellegű Ukrajna népessége nem volt jártas az ipari szakmákban, így szívesen fogadták a már korábban iparosodottabb orosz ajkú területekről érkező képzett munkásokat. Emellett pedig az ipar fejlődése számottevő, a jobbágyságból felszabadított szegényparaszt orosz népességet vonzott a messzebbi területekről. A városokban, mivel a birodalmi adminisztráció helyi központjaiként működtek, az orosz nyelv dominált, így sokan érkeztek oda távolabbi tájakról, az ukránok között pedig jelentős volt az asszimiláció. Az ukrán lakosság jórészt vidéken élt, azonban a mai szakadárköztársaságok is ukrán többségűek voltak: a Donyec-medence lakóinak az 1897-es népszámlálás szerint 52,4%-a volt ukrán, és csak 28,7%-a orosz.

Az első világháború után, 1922-től a mai Ukrajna egésze a Szovjetunió égisze alá került. Az 1920-30-as években itt termelték ki a szén és a kohászati termékek felét a Szovjetunión belül, és az élelmiszeripar is fellendült. Az ipari tevékenységet azonban inkább az Ural környékére összpontosították, de ennek ellenére is meghétszereződött 1940-re Ukrajna ipari termelése, amiből továbbra is a legnagyobb részt a keleti területek nehézipara tett ki.

A második világháborúban, miután a németek elfoglalták a térséget, a nyersanyag-lelőhelyek kiaknázását a háborús célokra Hitler is nagyon fontosnak tartotta. Később a front átvonulása miatt jelentős pusztításokat szenvedett el a környék, Krivoj Rog városának például nagy része el is pusztult. Ilyen állapotok uralkodtak, mikor számos civil elhurcolt, köztük magyarok is, érkeztek kényszermunkára, „málenkij robotra” a szénmedencék környékére, és végeztek évekig ingyenmunkát nyomasztó körülmények között a szovjet gazdasági termelés újraindítása érdekében. A térség napjainkban is ipari jellegű – a Donyec-medence gazdasági ereje azonban a 2014 óta tartó orosz-ukrán konfliktus miatt jelentősen hanyatlott, és az iparilag leépült, félig működésképtelen területetek a szakadár köztársaságok gazdasági működésére is rányomják bélyegüket.

Dr. Nagy Péter történész

The Conversation

Ne hagyd ki!