Amióta felforgatta hétköznapjainkat a járványveszély, azóta szinte senki nem ússza meg a videobeszélgetéseket – legyen szó munkáról vagy magánéletről. Az online meetingek megszokottá váltak a cégek, intézmények széles körében. Még a diákok is hozzá kellett szokjanak ehhez a távoktatás során.
Most a Szilícium-völgy közepén fekvő – közel 140 éve alapított – Stanford Egyetem kutatói alaposan megvizsgálták a „Zoom fatigue" (Zoom-fáradtság) néven elhíresült jelenséget. Ez persze nemcsak a megnevezett szolgáltatás sajátja, hanem általában a sok résztvevős videokonferenciák miatt következik be, legyen a közvetítő a Google Meet, Cisco WebEx, Skype vagy egyéb.
Sokan panaszkodtak – látszólag indokolatlan mértékű – mentális kimerültségre a hosszabb videomeetingek után. Úgy érezték, ez jóval inkább kilúgozta az agyukat, mint egy akár jóval nagyobb létszámú, de a való életben rendezett értekezlet, konferencia.
Terhelő tekintetek
Kitüntetett szerepet játszik a kifáradásban, hogy a kamerákon át sok ember néz ránk intenzíven és egyszerre, méghozzá látszólag közvetlen közelről. Pedig nem minket bámulnak egyfolytában, hanem a saját képernyőjüket. Egy valódi megbeszélésen csak az éppen megszólalóra néznek sokan, de rá sem túl közelről, hiszen a tárgyalóasztal is kikényszeríti a távolságtartást. A csoport résztvevőinek tekintete pedig ide-oda vándorol: gyakran pillantanak egymásra vagy a jegyzeteikre.
„Agyunk számára stresszes élmény, ha mindenki egyszerre bámul ránk" – mondja a stanfordi Virtual Human Interaction Lab (VHIL) vezetője, Jeremy Bailenson professzor, aki bő két évtizede tanulmányozza a virtuális kommunikáció hatásait. Tovább ront a helyzeten a szokatlan (noha csak virtuális) közelség.
„Ezt ösztönösen úgy érzékeljük, mintha mindjárt konfliktusra vagy pedig intim kapcsolatra kerülne sor. Emiatt a videomeetingek során túlzottan felajzott állapotba kerülünk (ún. hiperizgalom, hyper-arousal), és ez a találkozó után még órákig megmaradhat." A professzor hivatkozik egy régi, de alapvető tanulmányra az emberek közti távolságtartásról (Edward T. Hall kultúrantropológus az 1960-as években ezzel vezette be a proxemika [térhasználat] fogalmát).
Bailenson szerint az intim személyes terünk kereken 60 centiméter. Aki ezen belül van, az jellemzően családtag, bizalmas barát vagy szexuális partner. Viszont a „zoomolás" – és egyéb videochat – során monitorunk méretétől és mások kamerabeállításától függően nagyméretű arcok nyomulnak be ebbe az intim térbe, még ha csak látszólag is.
Gyors megoldás: méretezzük kisebbre a videochat ablakát a képernyőnkön, és üljünk távolabb tőle. Ezzel visszanyerjük az elveszített személyes teret.
Állandó tükörkép
„Képzeljük el, hogy egy valódi munkahelyen valaki napi 8 órában követ minket egy kézi tükörrel. És bármit teszünk vagy bárkivel beszélünk, az illető gondoskodik róla, hogy lássuk a saját arcunkat" – mutat rá a professzor a videomeetingek másik sajátosságára. Ugyanis amint tükörbe nézünk, bekapcsol agyunk „kritikai" üzemmódja, ami hosszabb távon elég kimerítő.
Ez a jelenség eddig a legkevésbé tanulmányozott terület a videkonferenciákkal foglalkozó kutatásokban, jegyzi meg Bailenson. Noha a hagyományos tükörkép hatását – az önértékelésre és szociális magatartásra – korábban már évtizedeken át vizsgálták.
„Még nincsenek adatok arra, mivel jár, ha nap mint nap órákon át szembe kell néznünk önmagunkkal" – fűzi hozzá a professzor. „De a korábbi tanulmányok alapján ez negatív hatású, önértékelési zavarokkal járhat."
Gyors megoldás: miután meggyőződtünk róla, hogy jól láthatók vagyunk a többiek számára, rejtsük el a saját arcunkat mutató videoablakot. És többé ne nézegessük magunkat, hogy elég jól festünk-e az élő adásban.
Képkeretbe szorítva
Negyedszázada jelent meg David Foster Wallace jövőbe tekintő nagyregénye, a Végtelen tréfa (Infinite Jest, első magyar fordítása: 2018). Ebben előre látta a szerző az olyan techcégek megjelenését, mint például a Netflix. A mű sok beteljesült jóslata közül idevág a videotelefonos rész – véli a stanfordi professzor. Ám a regény világában csak egy évig tart a videochat diadala, utána mindenki visszatér a puszta hangkapcsolatra.
Például azért, mert közben járkálhat és mindenfélével babrálhat az ember – véli az író és vele egyetértésben a kutató is. Amikor beszélgetés közben mozoghatunk, fokozni tudjuk a kognitív (információt szerző és értelmező) teljesítményünket. Ezért ha nem vagyunk a kamera és képernyő elé kötve, szívesen járkálunk – és nem csak telefonálás közben.
A rutinos előadó sem cövekel le a fehér tábla mellett, és a valós találkozókon szintén megmozdulunk, míg ötletelés közben fel-alá sétálunk. Mindezektől megfoszt minket a videokonferencia, ami nemcsak természetellenes, hanem esetenként jócskán lerontja a megbeszélés hatékonyságát is. (Noha léteznek mozgáskövető kamerák, ezek inkább előadáshoz, prezentációhoz ajánlhatók.)
Persze a professzor nem tartja eredendően rossznak a Zoomot, ahogy a videomeeting műfaját sem. „Gyakori használója vagyok, és ez a platform sokat segített a kutatócsoportunknak, ahogy a családi és baráti kapcsolataink fenntartásában is" – jelenti ki Bailenson.
A tanulmány címében azért szerepel ez a cégnév, mert egyetemi körökben és a kiadvány (Technology, Mind and Behavior c. folyóirat) olvasói közt is rengetegen használják a Zoomot. „Ez a platform a járvány elharapózásakor pár hónap alatt a harmincszorosára növelte felhasználói táborát: 10-ről 300 millióra."
Gyors megoldás: tartsunk rendszeres szüneteket, amikor mindenki mozoghat egyet például kávézás vagy lazító séta ürügyén.
Technikai trükk: használjunk külső kamerát. Ez nagyobb távolságtartást tesz lehetővé, és nagyobb a mozgásszabadságunk megbeszélés közben.
