Egy féllábú vagy félkezű embert sem altatnak el ezekért a testi fogyatékosságaiért
Déri János megvalósította a Hortobágyon azt, amit addig csak az arab világban látott. Petneházi Attila riportja a Hortobágy Dr. Bubójáról.

„Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor, diktál a beteg, írja a doktor; beszél majd az utókor; kiről?, Ahahaha...Dr. Bubóról” – dúdolgattam magamban gyermekkorom népszerű rajzfilm-sorozatának kezdő strófáit, miközben a hortobágyi Madárkórház felé tartottam. A messzi földön jegyzett, igazán egyedi létesítményben már várt rám a puszta „Dr. Bubója”, azaz Dr. Déri János, a hortobágyi Madárkórház Alapítvány igazgatója.


​Csodájára járnak

Hortobágyon, a Madárkórház Alapítvány a maga nemében egyedülálló kórházat működtet, ahol az egész országból, de főként a Hortobágyi és a Bükki Nemzeti Parkból bekerülő sérült, beteg, védett madarak orvosi ellátását, kórházi kezelését és rehabilitációját végzik. Az évente hozzájuk kerülő 2500-3000 páciens közül 35-40 százalékuk visszakerül a természetbe. Ennél is jobb arányt kapunk, ha a könnyebben sérült, de kórházi beavatkozást nem igénylő, ezért a 41 mentőállomásuk valamelyikén ellátott madarakat is ide soroljuk. Déri doktor büszkén kalauzol végig ezen a mesébe illő birodalmon, melynek szinte valamennyi lakójához személyes kapcsolat fűzi. Ez azonban semmiképpen sem kényeztetést jelent, annál nagyobb kárt ugyanis aligha tehetne a gondozó a gondozottjában. Az elsődleges cél pontosan az, hogy a gyógyult madarat visszaengedhessék az eredeti élőhelyére. „A kórházunk nyitott, melyet a Hortobágyi Madárparkban a látogatók számára látványkórház, madármentő kiállítás és öko-teleház egészít ki. A látványkórházban egyoldalú átláthatóságot biztosító üvegfalon keresztül a látogatók megnézhetik a sérült, beteg, gyógyulófélben lévő madarakat, a vállalkozóbb kedvűek pedig akár egy-egy műtétet is megtekinthetnek. A diorámás négy évszak és madármentő kiállítás a madarakat fenyegető veszélyekre hívja fel a vendégeink figyelmét, akiket a madárparkban látogatható nagy röpde, valamint tavakkal és játszótérrel felszerelt pihenőpark is vár a világörökségként jegyzett hortobágyi pusztában” – mondja magától értetődő természetességgel házigazdánk, pedig amiről mesél, az egyáltalán nem evidens…

Lépésről lépésre

A Hortobágyi Madárpark története lassan 40 évre (1983-ig) nyúlik vissza, amikor az orvostanhallgató Déri János szakmai gyakorlaton vett részt a németországi Walsrodeban működő hatalmas madár-állatkertben. - Ott láttam először látogatható röpdéket, és tapasztaltam meg azt a semmihez sem fogható élményt, amikor a repkedő madarak közt, elválasztó rácsok nélkül, a természet részének érzi magát az ember. Fiatal medikusként akkoriban a hannoveri Baromfiklinikán is megfordultam gyakorlaton. Ez utóbbi elsősorban házibaromfi-egészségügyi intézményként működött, vadmadarak gyógyítására specializálódott állat-egészségügyi létesítmény és madárpark együtt akkor még nem létezett – fűzi tovább történetük fonalát a doki, aki fiatal állatorvosként Hortobágyra került, ahol a házibaromfi-praxis mellett hobbiként vadmadarak gyógyításában is egyre több tapasztalatot szerzett. „1991-ben Sándor István és Dudás Miklós felkértek a górési ragadozómadár-rehabilitációs állomás állatorvosi feladatainak az ellátására (akkoriban az állatorvosi képzésnek még nem volt része a vadmadarak gyógyítása). A főként baleseti sérültek ellátásába, a csontsebészeti gyakorlatba dr. Lakatos István humán baleseti sebész vezetett be, majd dr. Beregi Attila barátommal dolgoztuk bele magunkat ebbe a szakmába” – tudtuk meg tőle.

​Puritán kezdetek

A górési puritán körülmények között végzett munka során merült fel a szükségessége annak, hogy megfelelő felszereltségű rendelőt, sőt inkább kórházat hozzanak létre Hortobágyon. „Ekkor alakult meg (1999-ben) a Madárkórház. Nagyon szegényes körülmények között, és sok nélkülözés mellett, de egy világcégtől kapott vadonatúj röntgengép, valamint a nem annyira új, de még használható orvosi felszerelés révén kórházi ellátást tudtunk nyújtani az akkoriban még csupán évi 200-300 hozzánk érkező madárnak. A madárkórház új épületének története számomra 1987-ben kezdődött, amikor a szomszédos romos garázsépületbe költöztünk. 11 évet vártunk arra, hogy 1998-ban megvehessük, és 2000-ig, hogy részlegesen felújíthassuk az épületet. 2001-ben pályázati forrásból megnyílt az öko-teleház, 2002-ben pedig itt nyitottuk meg az első madármentő kiállításunkat. Ezzel a gyógyításnál hatékonyabb megelőző tevékenységet, és a természetvédelmi szemlélet kialakítását és oktatását vállaltuk” – robogott tovább velünk a Déri doktor vezette hortobágyi „idővonat.”

Sasos gyerekröptető

A szakmai igények minél tejesebb körű kielégítése és a látogatók számára megfelelő körülmények biztosítása érdekében 1998-óta folyamatosan, minden lehetséges módon pályáztak. A látványkórház terve 2000-ben készült el. Két évvel később, az Egyesült Arab Emirátusokban járva, az Abu-Dhabi Sólyomkórházban láttam először működni látványkórházat. A hazai megvalósítás hosszú ideig váratott magára, mígnem 2004-ben adódott egy lehetőség a ROP 1.1.1. turisztikai vonzerők növelésére kiírt pályázaton, melynek révén 2005-ben 2,5 százalékos önrész mellett, 178 millió forint vissza nem térítendő támogatáshoz jutottunk. A kivitelezés 2006 áprilisában kezdődött, és 2006 augusztusára elkészült a Hortobágyi Madárpark: madárkertekkel, a madármentő kiállítást, az öko-teleházat és a látványkórházat magában foglaló látogatóházzal, nagy röpdével, tórendszerrel és játszókerttel; ez utóbbi legnépszerűbb játéka egyébként a sasos gyerekröptető.

Reggeli viziten

Déri doktorral abban maradtunk, hogy ha van hozzá kedvem, pénteken elkísérhetem a reggeli vizitre. Volt mire nézni, hiszen a madárparknak az ottjártunkkor is mintegy 500 lakója volt. Kórteremről-kórteremre megyünk, és miközben ő arról mesél, hogy hányszor kell kórtermet váltani egy-egy madárnak a gyógyulása során, én képtelen vagyok levenni a tekintetemet a sarokban kucorgó, és láthatóan rossz bőrben lévő rétisasról. Ő valójában egy filmsztár, Bogyó, a rétisas, akinek a megmérgezéséről, a felgyógyulásáról, a szabadon engedéséről, majd az újbóli megmérgezéséről dokumentumfilm is készült. Bogyó évek óta a madárpark lakója, és a doktor szerint a sas jelenlegi állapota szorosan összefügg a vele korábban történt szörnyűségekkel.

„Az országos hálózatban dolgozó mintegy 300 kiképzett önkéntesünk összegyűjti a területén a beteg, sérült madarakat. Ők képesek megítélni, hogy egyáltalán segítségre szorul-e az állat, és ha igen, akkor kórházi ellátást igényel-e. Gyakran előfordul, hogy jó szándékú emberek madárfiókákat hoznak be hozzánk, mivel nem a fészekben találták őket; szinte minden második fióka nálunk ilyen. Hetente járom az országot a mobil műtőfelszerelésemmel, ami kisebb operációk elvégzésére is alkalmas, így nem kell Hortobágyig akár több száz kilométert utaztatni a sérült madarat” – mondta.

​„Bedobozolt” páciensek

„Ettől függetlenül hozzánk a madárkórházba hetente háromszor érkezik több papírdoboznyi (alkalmanként 25-30 darab) beteg páciens. Tavaly a csúcs 96 madár volt egyetlen nap alatt! A fiatal egyedek hálás betegek, többnyire kinövik azokat a fejlődési problémákat, mint például az angolkór. A nyílt törés ellátásánál kulcsszerepe van az időnek, ezért kiképeztük az önkénteseket arra, hogy (ha nincs mód azonnali operációra) minként tudnak szakszerűen konzerválni egy nyílt törést” – utalt a mindennapi sikereikre házigazdánk, aki nem osztja azt a vélekedést, hogy a maradandó károsodást szenvedett madarakat el kell altatni. „Egy féllábú vagy félkezű embert sem altatnak el ezekért a testi fogyatékosságaiért. Ha megnézzük itt nálunk a nyomorék madarakat, akkor azt látjuk, hogy a többségük szaporodásra és a táplálék megszerzésére képes. A természetben igenis minden állatnak van helye, mégpedig a hierarchia azon részén, amit kiharcol magának” – tudtuk meg a szakembertől.

A madárpark éves költségvetése több mint 100 millió forint, amit bizony úgy kell "összekalapozniuk". Magánalapítványként (noha közhasznúak) állami vagy önkormányzati támogatást nem kapnak, működési költségekre pályázni se lehet, így marad az adónk 1 százaléka, valamint a pénzbeli és a természetbeni adomány. A belépőkből, az ajándéktárgyakból és a büfé forgalmából az éves büdzsé 30 százaléka összejön, a többi után azonban folyamatosan menni kell.

​„Visszavadítás” után

A ragadozómadarak számára a hús beszerzése egyre nagyobb gond, leginkább keltetői naposcsibét kapnak náluk az állatok. Vas megyei keltetővel van kapcsolatuk, 450 kilométerre tőlük. Egy-egy „csibefutam” 900 kilométer távolságot és egy teljes napi vezetést jelent a hűtőautóval. A hűtőházukban 2,5-3 hétre való naposcsibét tudnak fagyasztva tárolni. Az egér is az étlapon szerepel náluk, az apró rágcsálókkal a fiatal baglyokat tanítják meg (újra) vadászni. „A madarak ellátásának kulcsfontosságú része az elengedés előtti "visszavadításuk". Alapfilozófiánk, hogy adjuk vissza a természetnek azt, ami a természeté. Gyógyítsuk meg, és úgy kerüljön vissza a természetbe, hogy a "való világban" is életképes maradjon. Fontos, hogy ki tudja harcolni magának azt a helyet, ahonnan ő valamikor kikerült. A megharcolás és a pozíció-megtartás képességére próbáljuk tanítani őket. Azért probléma, ha a vadmadár az emberi környezetben megszelídül (rájön arra, hogy ez így kényelmes, hiszen a gondozói etetik), mert ezzel a saját túlélési esélyét csökkenti. Ezt elkerülendő, a szabadon engedés előtt több tesztnek is alávetjük a gyógyult madarakat. Autóval körözünk dudálva a röpde körül, karikás-ostorral imitáljuk a puskalövés zaját; mindezt azért, hogy felhívjuk az állataink figyelmét a kerítésen túli világ veszélyeire. Tehát, igyekszünk a vadállatnak ezt a részét a saját érdekében meghagyni” – engedett némi betekintést a szakmai kulisszák mögé Déri doktor.

​Dupla haszon

A gyógyítás mellett legalább ilyen fontos a szemléletformálás, hogy a madárparkba turistaként érkező vendég kvázi természetvédőként távozzon. - Ha egy gyerek megnézi a kiállításunkat, esetleg végigkövet egy műtétet a látványkórházban, kizárt, hogy a későbbiekben felnőttként bármilyen állatnak szánt szándékkal kárt okozzon. A kicsik befogadóak, az már a mi felelősségünk, hogy felnőttként milyen példával járunk előttük – utalt az értékválasztás fontosságára dr. Déri János.

​Szevasz, Negró!

A madárpark hollója súlyos árat fizetett azért, hogy az ember megtanította beszélni. Negró évekkel ezelőtt odarepült egy nyírségi almáskertben dolgozó idős nénihez, és közölte vele, hogy „Szevasz, Negró!”, mire a megrémült asszony leborította egy almás ládával és értesítette a helyi állatorvost. Így került a beszélő holló a Hortobágyi Állatparkba, ahonnan „még feltételesen se helyezhető szabadlábra”. Negró ugyanis ön- és közveszélyes, nem beszélve arról, hogy lopkod. Kedvel mindent (a gyűrűtől a nyakláncon át a kulcstartóig és a fülbevalóig ; utóbbit esetleg fülestől), ami fényes és csillog. Ingyen azonban Negró nem beszél; úgy van vele, hogy valamit, valamiért...

​A számok tükrében

2500-3000 madarat fogadnak évente

41 mentőállomás országszerte

300 önkéntessel dolgoznak

20 főállású munkatársuk van

500 madarat gondoznak most

2-3 óráig műtenek hajnalban

100 millió forint az éves büdzsé

The Conversation

Ne hagyd ki!