Bod Péter Ákos professzor, egykori jegybankelnök

Sorra jönnek a hírek a romló magyar makrogazdasági mutatókról, bejelentették az extraprofit adót. Aggódjunk? – kérdeztük Bod Péter Ákos professzort, a jegybank egykori elnökét.


​Magyarország bajban van?

Ha valaki nem tud sokat rólunk, és megnézi mondjuk az államadósságunkat, annak a GDP-hez mért hányada a német és az osztrák mutató között van, a költségvetési hiány a magyar GDP 6-7 százaléka: ezek nem annyira vészes számok. Ám ha azt nézzük, hogy a befektetők mennyire látják kockázatosnak a mutatóinkat, már nem ilyen szép a kép, főleg most, hogy megindultak a kamatok. A német 10 éves állampapírokért is már másfél százalékos kamatot fizetnek, a hasonló magyar államkötvényeknél ma forintban 8,2 százalék a referenciakamat, az euróban legutóbb felvett hitelért pedig évi 4,5 százalékos kamatot kell fizetni. Mindezt egyebek közt azért, mert szűk 10 milliós ország vagyunk, kis nemzeti valutával, a nemzeti össztermékünk pedig körülbelül annyi, mint amennyit Hamburg és elővárosai megtermelnek egy évben. Az államadósságunk a hozzánk hasonló méretű és fejlettségű közép-kelet-európai országokhoz mérve ugyanakkor nagy. Ilyen adatok mellett azt kell mondanom, nem vagyunk most könnyű pénzügyi helyzetben.

​Mi ennek az oka?

Eleve túl sok az adósságunk. Persze ez nem mind az elmúlt évtizedben keletkezett, visszanyúlhatunk akár 1957-ig, amikor az államadósság felhalmozása megkezdődött. Leépíteni viszont azóta sem sikerült, mert a mindenkori magyar kormány rendre többet költött a bevételénél. A 2000-es években a politikusok abban bíztak, hogy a hiány finanszírozására felvett hiteleket majd az uniós támogatásokból és a gazdasági növekedésből vissza tudjuk fizetni. Most pedig mintha arra számítanának, hogy a feltámadó infláció segít az államadósság elleni küzdelemben. A jövő évi költségvetés 4 százalékos reálgazdasági növekedéssel és 5-6 százalékos inflációval számol, ami együtt folyó forintban tényleg nagy növekedést hozna. Az infláció meglesz, de ekkora reálnövekedés aligha jön össze. A világgazdaságban számunkra kedvezőtlen folyamatok zajlanak: energia- és nyersanyagár-robbanás indult be, az ellátási láncok összekuszálódtak, mindezek hatását pedig az orosz-ukrán háború fel is erősítette. Nyitott, a kiviteltől erősen függő európai gazdaság számára, mint amilyen a magyar is, ezek a folyamatok azzal járnak, hogy az exporttermékek árszintje lassabban nő, mint a behozott termékeké. Szakszóval ezt hívjuk cserearány-romlásnak, ami csökkenti a felhasználható nemzeti jövedelmet.

​Ha ez ilyen veszélyes, miért nem harcolunk keményebben az államadósság ellen?

A szavazók többsége és aztán miattuk a politikusok államháztartási ügyekben nem gondolkodnak hosszú távra. A kisember azt várja, hogy alacsonyak legyenek az adók, és ő kapjon minél több juttatást. Ráadásul a magyar ember szkeptikus. Az elmúlt évtizedekben annyiszor megvezették már soha el nem ért hosszú távú célokkal, hogy úgy gondolkodik: jobb, ha ma ideadják, ami jár, mintha holnapra ígérnek szebb világot. A politikus pedig igyekszik megfelelni a választói akaratnak. Ezt a mentalitást is okolom azért, hogy amikor a rendszerváltozási sokkon túljutva lett volna lehetőség az államadósság mérséklésére, nem ez történt. Sőt aránya 2001 után nőni kezdett. Majd jött a 2008-as válság, IMF-hitel és megszorítások. 2013-tól a Covid-ig a kedvező konjunktúra mellett csak arra futotta, hogy a GDP-hez mért adósságarány szerényen mérséklődjön, de így is a térségünkben a legnagyobb maradt. Aztán kitört a koronavírus járvány, ami miatt érthető módon elszabadult a költségvetési hiány, azt pedig a választásokhoz közeledve tovább növelték. Aránya jelenleg akkora, mint volt a 2008-as válság előtt. És most ráadásul a kilátások rosszabbra fordulnak: a kamatszint a világban növekedésnek indult, nő a bizonytalanság, ami nem jó a gazdaságnak. Mindenki joggal tart attól, hogy 2022 és 2023 bizony nehéz lesz.

​Mit lehet tenni ilyen helyzetben?

Ha az állam ennyire kiköltekezett, akkor két dolgot tehet a hiány mérséklésére: csökkenti a kiadásait és megnöveli a bevételeit. Ezt láthatjuk Magyarországon most. Az új kormány deklarálta, hogy beruházásokat fognak elhalasztani – bár azt, hogy melyeket és meddig, ma még nem tudjuk. Az állami bevételeket pedig 8 ágazatra kivetett úgynevezett extraprofit adóval szeretnék növelni.

​Akkor tehát jó ötlet az extraprofit adó?

Kezdjük azzal, hogy a kiszemelt 8 ágazatból csak egynél, az olajiparban beszélhetünk egyáltalán extraprofitról. A Mol ugyanis a világpiacon kialakult igen magas árszinthez képest nyomott áron veszik az orosz olajat, amit finomítás után drágán ad el. Itt valóban a szokásos üzleti nyereséget meghaladó profit keletkezik, amit el lehet vonni a Mol nyereségének eltűnése nélkül is. A másik hét kiszemelt ágazatban azonban nem keletkezik extraprofit. Egyébként ezeknél nem is a nyereség, hanem a forgalom alapján vetik ki a többletadót. A társasági adó világszinten is rekordalacsonynak számító kulcsát viszont nem növelik, és nem nyúlnak a személyi jövedelemadóhoz sem. Azt hirdetik eközben a politikusok, hogy az érintett cégek majd kigazdálkodják a plusz terhet. Pedig ők is sejthetik, hogy a vállalkozások a fogyasztóikra akarják áthárítani azokat.

​És áthárítják?

Az érintett ágazatok többségében a cégek nem is tehetnek mást, ha tovább akarnak működni. Az államháztartást javító adóintézkedésekből így végül jövedelemelvonás lesz, csak éppen a lakosság nem adók formájában, hanem a bankolás, biztosítás megdrágulásában, a megemelt repülőjegy árban vagy telefonszámlában fogja befizetni.

​Milyen hatása lehet ennek a lépésnek?

Más hatása lesz az államra, és más a gazdaságra, de hogy pontosan mi fog történni, azt nem lehet előre pontosan megmondani, csak tippelni tudok. A többlet-adó a vállalati terhek növekedését okozza, csakúgy, mint az energia vagy a munkaerő drágulása. Emiatt a cégnek a fogyasztóra kell hárítania a terheket, de csak óvatosan teheti, mert ha az árak túlságosan megemelkednek, akkor a fogyasztó visszafogja a vásárlásait, vagy igyekszik olcsóbb megoldást találni az igényeire. Nagy kérdés tehát, hogy a megváltozott körülményekhez hogyan alkalmazkodnak majd a gazdasági szereplők és az emberek.

​De legalább az ország költségvetése egyensúlyba kerül?

Sajnos ezt sem láthatjuk biztosan. A csomag egyik feléről, jelesül az állami kiadások lefaragásáról ugyanis ma még semmit sem tudunk. Aztán ott van az uniós támogatások kérdése is. Egy sor beruházásra az állam előre kifizette a támogatást, abban bízva, hogy az EU majd utólag kifizeti a számlát. Itt több ezermilliárd forintról van szó. Döntő fontosságú kérdés, hogy az uniós kifizetés mikor érkezik be az országba, és mi történik akkor, ha ez a pénz nem jön meg, vagy nem a várt mértékben. Láthatóan nagyfokú a bizonytalanság. Az viszont bizonyos, hogy a kedvezményes árakra, a megígért támogatásokra, nagy fejlesztésekre vonatkozó szép ígéretekből sokat lehetetlen lesz betartani. Jobb lenne ezért minél előbb elmondani az igazat az embereknek, hogy fel tudjanak készülni a várható nehézségekre.

***

​NÉVJEGY:

Bod Péter Ákos. Egyetemi diplomáját a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen szerezte 1975-ben. 1975-1990 között az Országos Tervhivatal kutatóintézetében dolgozott. 1989-ben részt vett az MDF gazdasági programjának összeállításában. 1990. április és 1991 decembere között Ipari és Kereskedelmi miniszter, majd 1991. decembertől három évig a Magyar Nemzeti Bank elnöke. 1995 januárjától 1997 végéig a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) igazgatótanácsának tagja. 1998-tól egyetemi tanár, emellett Orbán Viktor első kormányában a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadója. Jelenleg a Corvinus Egyetem Professor Emeritusa.

A beszélgetés a Haszon Magazin 2022. júliusi számában jelent meg!

The Conversation

Ne hagyd ki!