Milyen „életpálya-modellel” kecsegtetett 1956-ban egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kis faluba, Tuzsérra újszülöttként megérkezni? A barátai felnőttként soha nem ugratták azzal, hogy „ha innen indultál, akkor bizony sokra vitted”?
Lakatos Zoltán: Noha Tuzsér, az én kis falum elég messze van a világtól, mégis mindent tőle kaptam. Például a feleségemet, akivel egy hét különbséggel születtünk Eta néninél, a falusi bábaasszonynál. Utána is egy óvodai csoportba, egy általános iskolai osztályba, majd pedig egy gimnáziumi osztályba jártunk.
Ezért ha valaki azt kérdi tőlem, hogy hány éves házasok vagyunk, nyugodtan mondhatom, hogy 65 éves. Barátságnak indult a kapcsolatunk, amely az egyetemi évek alatt szerelemmé érett. Aztán ott van a másik fontos kapocs, a Tuzséri Almások Klubja, aminek édesapám is alapítja volt, most az öcsém vezeti, és amely tiszteletbeli tagjává választott. Végtelenül tisztelem a tuzséri embereket, és a magam szerény eszközeivel támogatom is őket, ahogyan és amennyire csak tudom.
Gabonás karrierje olyannyira villámrajtot vett, hogy 13 év múlva már ez a messziről jött ember lett a megyei malomipari vállalat igazgatója. Ha számot vet a majd fél évszázados szakmai múltjával, melyek voltak a legjobb döntései, és melyeket feledne inkább?
L. Z.: Az első komoly csapás 1997–98-ban történt. Beleszaladtunk egy olyan minőségi paraméteres problémába, ami Magyarországon addig ismeretlen volt. Esésszámot korábban soha nem mértünk, ez a mutató ugyanis akkor romlik el, ha az aratás időszakában hosszabb esős periódus köszönt ránk, és a búza újra feléledve teljesen megeszi a növény belső vázát. Végső soron az ilyen búzából készült kenyér nem tud feljönni, lapos marad. A lényeg, hogy 100 ezer tonna búzánk volt raktáron, mire észrevettük, hogy ebből nem lehet sütni kenyeret. Mondták a pékek, hogy baj van, ráadásul kiderült: tíz egység jó búzát kell hozzátenni ahhoz, hogy egy egység rossz búzát feljavítsunk. A végén kiszállítottuk mindet Oroszországba, de az ára soha nem jött haza.
Veszítettünk a bolton 1 milliárd forintot, ami ma legalább 5-6 milliárd lenne. Ebből a traumából három év alatt sikerült felállni. A másik nagy sokkot a nemzetközi valutaválság hozta magával 2008–2009-ben. Addig mi a svájci frankkal dolgoztunk nagyon ügyesen, tényleg jelentős kamat-megtakarításra téve szert. 2008 nyarán 154 forinton beváltottuk a 100 ezer tonna búzának a forinthitelét svájci frankos hitelre, csakhogy 2009 márciusára 216 forint lett egy svájci frank. Ezen buktunk 2,5 milliárd forintot. Ekkor bejött hozzám a gazdasági helyettesem és majdnem sírva közölte, hogy itt a vége, csődöt kell jelentenünk.
Egy életmű-interjúban megkerülhetetlen a kérdés: ha tehetné, mit csinálna másként?
L. Z.: Ha újra kezdhetném, nem venném meg azt a rossz minőségű búzát, és nem váltanám át azt a bizonyos forinthitelt svájci frank hitelre. Hiszen mindkét ügyletbe majdnem beletört a bicskánk. Amit még hibámnak tudok felróni szakmai tekintetben, az az, hogy nem hoztunk létre olyan feldolgozott végterméket (például fagyasztott töltelékes tésztát vagy valamilyen müzlit), aminek nagyobb árrése van, mint a tömegterméknek számító lisztnek. Ezért az árrése is minimális: kilónként 2 forint; ha jól csináljuk a dolgunkat…
A másik hibám az volt, hogy mivel a termékeink fele erdélyi területen talál gazdára, a Hajdú Liszt csikós emblémáját Romániában is le kellett volna védetnünk. Ugyanis a hamisítók ezt kihasználták, amiért évekig pereskedtünk. Bár a végén megnyertük a nemzetközi védjegypert, mégis csak az ügyvédi költség közel 50 millió forintunkba került.
A Lakatos-családban is elérkezett a generációváltás ideje. Van, aki tovább viszi ezt a patinás „gabonás múltat”, illetve gondoskodott-e arról, hogy azért aktív nyugdíjasként is megmaradjon Önnek az a bizonyos „homokozó”?
L. Z.: Én azzal a bizonyos „homokozóval” úgy vagyok, hogy ha azt érzem, a küldetésemet beteljesítettem és nyugdíjba megyek, akkor tulajdonosként a fél szememet továbbra is a vállalaton tartom. Esetleg igazgatósági elnök maradok, de a napi operatív feladatokba nem fogok már beleszólni. Egyelőre folyamatban van több nagy beruházásunk, ha ezeket befejeztük, meglátjuk, hogyan tovább. A keresztfiam, Molnár Gábor már huzamosabb ideje a helyettesemként dolgozik a cégnél, benne maximálisan megbízom, miként Zoltán fiamban is, aki most a fő tevékenységünkért, a lisztértékesítésért felel, de egyre több és fontosabb feladatba is próbálom bevonni. Ha van valamifajta vezetői filozófiám, amit az utódokra hagynék, az az, hogy a mindenáron való növekedés helyett törekedjünk arra, hogy amit csinálunk, azt a lehető legjobban csináljuk.
Mindenkinek van egy álma – szól a régi sláger. Önnek például az, hogy sikerül-e a közeljövőben hungarikummá nyilváníttatni a hajdúsági finomlisztet. Merne rá nagy tétben fogadni?
L. Z.: Egész életemben csak olyan célokat tűztem ki magam elé, amiket hitem szerint végre is lehetett hajtani. Ezek közé sorolom a hungarikum cím elnyerését, ami bár nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. A Hajdú Lisztek már benne vannak a Hajdú-Bihar Megyei Értéktárban, és idén pályáztunk a Magyar Értéktárba is. A jelentkezésünk alapja, hogy amikor 1847-ben elkészült Debrecenben az István Malom, akkor jöttek rá a tulajdonosok: hiába van jó malmuk, ha nincs hozzá jó búzájuk. A gazdák hozattak Bácskából és a Mezőségből olyan vetőmagokat, amivel jó búzát lehet termeszteni.
A jó búza másik feltétele a kiváló termőtalaj volt. Felismerték, hogy a Hajdúsági Löszhát különleges adottságai miatt ott kiváló minőségű búzát lehet termelni, így született meg a hajdúsági liszt, melyet a mai napig gyártunk. Több száz éves hagyományról beszélünk, erre alapozva készítettük el Zoltán fiam vezetésével azt a tanulmányt, ami a Magyar Értéktári pályázatunk alapja lett. Tudomásom szerint a bizottság egyöntetű véleménye szerint a Hajdú Liszt „Kiemelkedő Nemzeti Érték” lehet, és akár tovább érdemesülhet a hungarikum megtisztelő címre. Úgy gondolom, hogy a hajdúsági gazdatársadalom is nagyon megérdemelne egy ilyen elismerést.
Mint a legtöbb sikeres ember, gondolom, Ön sem tudott volna ilyen tartalmas életutat bejárni a család támogató hozzáállása nélkül…
L. Z.: A feleségemmel kisgyerekként azt gondoltuk, hogy Tuzsértól nagyjából Nyíregyházáig tart a világ. Ezért örülök különösen annak, hogy mind a négy gyermekünkkel megismertethettük a világ számtalan csodáját. Szerencsére folyamatosan bővül a Lakatos-család. Ezért nemrégiben felhívtam telefonon azt az asztalost, aki annak idején a házunkba a bútorokat készítette, és mondtam neki, hogy baj van, rövid lett az étkezőasztal. Mostanra ugyanis a gyerekekkel, a párjaikkal és az unokákkal kiegészülve 17-en ülünk le az ünnepi ebédhez, de az asztalosunk annak idején „mindösszesen” 14 széket álmodott az étkezőasztalunk köré.
Számomra a munka és a család csak együtt, közösen tud megfelelően működni. Legalább olyan büszkeséggel tölt el a családom nap mint nap, mint amennyire elégedett lehetek a szakmai múltammal.
