Gabonás karrierje olyannyira villámrajtot vett, hogy 13 év múlva már ez a messziről jött ember lett a megyei malomipari vállalat igazgatója. Ha számot vet a majd fél évszázados szakmai múltjával, melyek voltak a legjobb döntései, és melyeket feledne inkább?

L. Z.: Az első komoly csapás 1997–98-ban történt. Beleszaladtunk egy olyan minőségi paraméteres problémába, ami Magyarországon addig ismeretlen volt. Esésszámot korábban soha nem mértünk, ez a mutató ugyanis akkor romlik el, ha az aratás időszakában hosszabb esős periódus köszönt ránk, és a búza újra feléledve teljesen megeszi a növény belső vázát. Végső soron az ilyen búzából készült kenyér nem tud feljönni, lapos marad. A lényeg, hogy 100 ezer tonna búzánk volt raktáron, mire észrevettük, hogy ebből nem lehet sütni kenyeret. Mondták a pékek, hogy baj van, ráadásul kiderült: tíz egység jó búzát kell hozzátenni ahhoz, hogy egy egység rossz búzát feljavítsunk. A végén kiszállítottuk mindet Oroszországba, de az ára soha nem jött haza.

Veszítettünk a bolton 1 milliárd forintot, ami ma legalább 5-6 milliárd lenne. Ebből a traumából három év alatt sikerült felállni. A másik nagy sokkot a nemzetközi valutaválság hozta magával 2008–2009-ben. Addig mi a svájci frankkal dolgoztunk nagyon ügyesen, tényleg jelentős kamat-megtakarításra téve szert. 2008 nyarán 154 forinton beváltottuk a 100 ezer tonna búzának a forinthitelét svájci frankos hitelre, csakhogy 2009 márciusára 216 forint lett egy svájci frank. Ezen buktunk 2,5 milliárd forintot. Ekkor bejött hozzám a gazdasági helyettesem és majdnem sírva közölte, hogy itt a vége, csődöt kell jelentenünk.

Egy életmű-interjúban megkerülhetetlen a kérdés: ha tehetné, mit csinálna másként?

L. Z.: Ha újra kezdhetném, nem venném meg azt a rossz minőségű búzát, és nem váltanám át azt a bizonyos forinthitelt svájci frank hitelre. Hiszen mindkét ügyletbe majdnem beletört a bicskánk. Amit még hibámnak tudok felróni szakmai tekintetben, az az, hogy nem hoztunk létre olyan feldolgozott végterméket (például fagyasztott töltelékes tésztát vagy valamilyen müzlit), aminek nagyobb árrése van, mint a tömegterméknek számító lisztnek. Ezért az árrése is minimális: kilónként 2 forint; ha jól csináljuk a dolgunkat…

A másik hibám az volt, hogy mivel a termékeink fele erdélyi területen talál gazdára, a Hajdú Liszt csikós emblémáját Romániában is le kellett volna védetnünk. Ugyanis a hamisítók ezt kihasználták, amiért évekig pereskedtünk. Bár a végén megnyertük a nemzetközi védjegypert, mégis csak az ügyvédi költség közel 50 millió forintunkba került.

A Lakatos-családban is elérkezett a generációváltás ideje. Van, aki tovább viszi ezt a patinás „gabonás múltat”, illetve gondoskodott-e arról, hogy azért aktív nyugdíjasként is megmaradjon Önnek az a bizonyos „homokozó”?

L. Z.: Én azzal a bizonyos „homokozóval” úgy vagyok, hogy ha azt érzem, a küldetésemet beteljesítettem és nyugdíjba megyek, akkor tulajdonosként a fél szememet továbbra is a vállalaton tartom. Esetleg igazgatósági elnök maradok, de a napi operatív feladatokba nem fogok már beleszólni. Egyelőre folyamatban van több nagy beruházásunk, ha ezeket befejeztük, meglátjuk, hogyan tovább. A keresztfiam, Molnár Gábor már huzamosabb ideje a helyettesemként dolgozik a cégnél, benne maximálisan megbízom, miként Zoltán fiamban is, aki most a fő tevékenységünkért, a lisztértékesítésért felel, de egyre több és fontosabb feladatba is próbálom bevonni. Ha van valamifajta vezetői filozófiám, amit az utódokra hagynék, az az, hogy a mindenáron való növekedés helyett törekedjünk arra, hogy amit csinálunk, azt a lehető legjobban csináljuk.

Mindenkinek van egy álma – szól a régi sláger. Önnek például az, hogy sikerül-e a közeljövőben hungarikummá nyilváníttatni a hajdúsági finomlisztet. Merne rá nagy tétben fogadni?

L. Z.: Egész életemben csak olyan célokat tűztem ki magam elé, amiket hitem szerint végre is lehetett hajtani. Ezek közé sorolom a hungarikum cím elnyerését, ami bár nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. A Hajdú Lisztek már benne vannak a Hajdú-Bihar Megyei Értéktárban, és idén pályáztunk a Magyar Értéktárba is. A jelentkezésünk alapja, hogy amikor 1847-ben elkészült Debrecenben az István Malom, akkor jöttek rá a tulajdonosok: hiába van jó malmuk, ha nincs hozzá jó búzájuk. A gazdák hozattak Bácskából és a Mezőségből olyan vetőmagokat, amivel jó búzát lehet termeszteni.

A jó búza másik feltétele a kiváló termőtalaj volt. Felismerték, hogy a Hajdúsági Löszhát különleges adottságai miatt ott kiváló minőségű búzát lehet termelni, így született meg a hajdúsági liszt, melyet a mai napig gyártunk. Több száz éves hagyományról beszélünk, erre alapozva készítettük el Zoltán fiam vezetésével azt a tanulmányt, ami a Magyar Értéktári pályázatunk alapja lett. Tudomásom szerint a bizottság egyöntetű véleménye szerint a Hajdú Liszt „Kiemelkedő Nemzeti Érték” lehet, és akár tovább érdemesülhet a hungarikum megtisztelő címre. Úgy gondolom, hogy a hajdúsági gazdatársadalom is nagyon megérdemelne egy ilyen elismerést.

Mint a legtöbb sikeres ember, gondolom, Ön sem tudott volna ilyen tartalmas életutat bejárni a család támogató hozzáállása nélkül…

L. Z.: A feleségemmel kisgyerekként azt gondoltuk, hogy Tuzsértól nagyjából Nyíregyházáig tart a világ. Ezért örülök különösen annak, hogy mind a négy gyermekünkkel megismertethettük a világ számtalan csodáját. Szerencsére folyamatosan bővül a Lakatos-család. Ezért nemrégiben felhívtam telefonon azt az asztalost, aki annak idején a házunkba a bútorokat készítette, és mondtam neki, hogy baj van, rövid lett az étkezőasztal. Mostanra ugyanis a gyerekekkel, a párjaikkal és az unokákkal kiegészülve 17-en ülünk le az ünnepi ebédhez, de az asztalosunk annak idején „mindösszesen” 14 széket álmodott az étkezőasztalunk köré.

Számomra a munka és a család csak együtt, közösen tud megfelelően működni. Legalább olyan büszkeséggel tölt el a családom nap mint nap, mint amennyire elégedett lehetek a szakmai múltammal.