Most azokat is megdöbbentik a látottak-hallottak, akiktől távol állnak a zöld ügyek. Igen, a Kárpát-medencében is el tud fogyni a víz a vezetékekből, a gyümölcs és a zöldség meghökkentően drága, az út melletti földeken a napraforgó ma térdig sem ér az aszályban. Még híre sem volt a háborúnak, amikor tavaly tavasszal megindult felfele az energia, a fémek, élelmiszerek, csomagolóanyagok, a rönkfa ára, már a fejlett európai országokban is megjelent az infláció fenyegetése, hosszú évek árstabilitását követően. Az irdatlan hőség, a mind gyakoribb vihar szembesíti a klíma-szkeptikust vagy csak az egyszerűen tájékozatlant, hogy a globális felmelegedés nem csupán divatos beszédtéma.
Tudunk-e tenni ellene?
De lehet-e még tennünk az aggasztó folyamatok ellen? Hova lett a műszaki haladás, a tudományos fejlődés ígérete, meg a hatékonyabb, takarékosabb gazdálkodás gondolata? És itt, nálunk, tudunk-e saját erőből változtatni az aggasztó folyamatokon?
A sok gond közepette reményre és óvatos optimizmusra is lehet okunk. Amióta az 1970-es években megjelentek az első nagyhatású tudományos munkák a gazdasági növekedés határairól, sokan elindultak az értelmes alkalmazkodás útjain. Emlékezhetünk: az akkori olajválságok nyomán nyugaton a nagyfogyasztású járműveket elkezdték kiszorítani a modernebb, kisebb, hatékonyabb autók. A miniatürizálás, anyagkutatás, hatékonyabb üzemszervezés révén kisebb, könnyebb termékek jelentek meg. A mezőgazdaságban is sokkal hatékonyabb művelési eljárások tűntek fel, és megindult a hozamok növelése úgy, hogy ahhoz ne kelljen ugyanannyi vegyszer, műtrágya.
Ezek a folyamatok is elsőként a fejlett világban bontakoztak ki, ahol a szükséges gazdasági erő, technológiai ismeret, szervezési és vezetési kultúra rendelkezésre állt. Ráadásul a magas bérszint, a nyersanyagok piaci ára ott gazdaságossági nyomást is gyakorolt a takarékosabb eljárások keresésére. Idővel aztán nálunk is megjelent az új, anyagtakarékosabb kultúra és szemlélet.
A nagy trendek talán papirosízűek, általánosak a nem szakemberek számára, de sokkal közelebb jönnek hozzánk, ha sikeres hazai példákkal találkozunk. Most, amikor az orosz inváziót követően még feljebb ugrott az élelmiszerek világpiaci ára a háborús pusztítás és a szállítási bizonytalanságok miatt, és eközben szélsőséges időjárási viszonyok is velünk élnek, szakmai kíváncsisággal fordul az ember a magyar gazdaság élenjáró szereplői felé.
Roppant tanulságos munkalátogatást tehettem most, július 4-én a szentesi Árpád-Agrár Zrt-ben. A magyar kertészeti ágazat igen komoly képviselője, több mint négyezerhétszáz hektáron gazdálkodik. Amit korábban is tudtam: a 60-as évek elején olajipari próbafúrások során feltárt és talált termálvízre alapozva létesítették azokat a további termálkutakat, amivel –tiszta hazai és környezetkímélő megújuló energiával - a hatalmas üvegházaikat fűtik ma is a délalföldi kertészek és a térségben valamennyi hasonló termelő beruházást erre alapozva valósítanak meg.
Hatalmas előny
A könnyen elérhető természetes melegvíz olyan természeti adottsága Magyarországnak, amely akkor is hatalmas előnyünkre szolgálna, ha az importenergia olcsó, bőséges. Most azonban, a drága és tartósan drágának ígérkező energia világában különös jelentőség fakad abból, hogy paradicsom, paprika üvegházi termelésénél rendkívüli természeti adottságainkra támaszkodhat a vállalkozás.
És nemcsak arra: amint dr. Csikai Miklós, az Árpád-Agrár Zrt. elnök-vezérigazgatója a vállalat alapos körbejárása, a termelési folyamatok bemutatása során feltárja: a sok évtizedes tapasztalat és a folyamatos fejlesztés nyomán nálunk is megvan az technológiai szint, amelyet a kertészeti kultúrák vezető cégei kifejlesztettek. A látogató számára imponáló látvány a két hektáros vagy még annál is nagyobb alapterületű üvegházak, számítógépvezérelte termelési folyamataival, amelyekben azonban a gyakorlott emberi, kézi munkának is megvan a maga fontos szerepe. A néhány évtizeddel ezelőtt létrehozott szabadföldi termesztésekhez, fóliasátrakhoz képest az új beruházások fele annyi vizet, energiát igényelnek, és a hozamok pedig megduplázódtak: négyszeres produktivitás nem csekély eredmény, és nem is valamikori alacsony szintről: az Árpád már korábban is élenjárónak számított.
Nyomasztó költségek
Az is kiderül azonban a gazdasági adatok áttekintéséből, hogy a vállalatot, és nyilván a magyar kertészeti ágazatot, nyomasztják a növekvő költségek. Az energia megdrágult, a felhasznált komponensek világpiaci ára nő, ami a nagymértékű forintromlás miatt súlyos költségnövekedést okoz. Az árfolyamromlást különösen az olyan vállalkozás sínyli meg, mint ez is, amely a hazai piacra termel, forintban értékesít. A bérek is nőnek, természetesen. Némi meglepetésemre ebben a térségben is gondot okoz már a megfelelő munkavállaló megtalálása, megtartása; jelentős távolságból kell kora reggel befuvarozni a dolgozók egy részét.
Nem helyi sajátosság, inkább visszatérő gond az üzleti szereplőknél, hogy az állami szakigazgatás időnként merev, alkalmazkodása az új viszonyokhoz esetenként rendkívül lassú. Hasonló mondható el az állami pályázati rendszerről, amelyben még akkor is be volt építve a felvett munkaerő megtartásának a követelménye, amikor már régen nem maradt annak társadalmi értelme, és ma is inkább a munkatermelékenység növelésén kellene minden fellelős vezetőnek, gazdasági szereplőnek dolgozni.
Ám maradjuk az előremutató folyamatoknál. A gondos gazdálkodás és modern technológia mellett kevesebb, de modernebb anyag kell, a biológiai védelem kiszorítja a vegyszert, az iparágban szokásos termelési méret elérésével a termékek költségszintje versenyképes a piacon. Ám így is kétséges, hogy az általános költséginfláció nyomán megdrágult termékeket majd meg tudja-e fizetni az átlagos magyar fogyasztó. Könnyítést hozna, ha a forint folyamatos és jelentős értékvesztése megállna. A természeti viszonyok javulását felesleges várni, és bizony ebben a közép-magyarországi térségben a tartós szárazság immár visszatérő gond. Ezért is sajnálatos, hogy az öntözés terjedése roppant lassú. Pedig Magyarország földrajzi adottsága e vonatkozásban előnyös lenne, mégsem látni érezhető fejlődést az öntözés elterjedésében az állami ösztönzési politikában. Pedig olyan térségekről van szó egyébként is, amelyeknek a népességmegtartó képességéhez nagyon is hozzátartozó előfeltétel, hogy a helyi foglalkoztatást szavatoló, kielégítő jövedelmeket nyújtó versenyképes agrárvállalkozások prosperáljanak.
Ok az optimizmusra
Ráadásul olyan ágazatban, nevezetesen az élelmiszertermelésben, amely ma ugyanúgy stratégiainak minősül, mint fél évszázada vagy még korábban. A technológia változik, szerencsére a hatékonyság is, de a társadalmi súlya és gazdasági jelentősége nem. Az említett sikeres vállalkozás esete ad némi alapot az optimizmusra: az adottságok jó kihasználásával, a szakmával való lépéstartással, folyamatos fejlesztéssel úgy növelhető a termelés, hogy eközben az üzleti tevékenység a lehető legkevéssé terheli meg a környezetet. Jobb lenne még nagyobb léptékben, országos méretekben látni a környezeti szempontokkal harmonizáló, gazdaságilag hatékony hazai termelés megerősödését, terjedését.
